Fura…

2011 január 5. | Szerző: hapcivirag |

Idén októberben lesz 20 éve, hogy naplót írok. Mármint igazit, nem blogot. Igaz, már 1991 előtt is próbálkoztam, de valahogy mindig félbeszakadt. Aztán egyszercsak ment. Azóta nem tudok róla leszokni. 20 éve tart a szenvedély, immár blogban is, habár az csak pár éve. 14 éves voltam, amikor elkezdtem. Atyaég… Majdnem az egész életem benne van. A kétségeim, az iskolás emlékeim, a szerelmeim, a munkahelyeim, a főiskolás és az egyetemi évek, a költözések, a felnövésem… Majdnem 20 év fontosabb és kevésbé fontos történései, későbbi megjegyzésekkel együtt. Fura, ahogyan látom, miként alakult az életem. Semmiképpen nem lehet egy ember életét a jó és a rossz oldalára állítani, a történések szempontjából legalábbis biztosan nem. Hogy erkölcsi értelemben jól vagy rosszul éljük-e az életünket, az más kérdés; de ez a világ annyira relatív és egy élet felfogásánál szubjektívebb dolgot nem tudok elképzelni. Volt egy csomó dolog, amit jól csináltam és volt egy csomó, amit nem. Igaz, mindaz, amit leírok, csak saját szubjektív tapasztalás: csakis az én életemre vonatkozik, de azt gondolom, az embernek igenis lehetősége van a saját sorsát alakítani. Hogy milyen mélységekig, hogy mi van eleve elrendelve, azt nem tudom egészen pontosan; de, hogy nagyon nagy szabadsága van az élete alakításában, az biztos. Mindezt onnan gondolom, hogy végig tudom olvasni 20 év történéseit a maguk sorrendjében és visszatekintve láthatom a figyelmeztető jeleket. Milyen érdekes, a jó történések nem annyira kötöttek, mint a rosszak. Filozofálgatás, hm-hm… Ha az ember valamit jól csinál, nem lehet biztos annyira a végeredményben, mintha rosszat vagy rosszul. Persze, a jelenben mindkét végkifejlet kérdéses, ezt csak visszaolvasva látom. Tanulni lehet a rosszul elvégzett dolgokból, de a jók valahogyan homályban maradnak, mint ahogyan az eredőjük is: nem tudhatom, még visszaolvasva sem, hogy az adott jót éppen mivel értem el. Az adott rosszat igen. Rövid és hosszúívű cselekmények, történések is vannak: vannak, ahol viszonylag gyorsan következett be a rossz és vannak, ahol fokozatosan és hosszan elnyújtva. A jók meg? Hát ez érdekes. Ahogy elnézem az életemet, szerettem volna mindent jól csinálni és soha nem voltam rosszindulatú. Erre, azt hiszem, büszke vagyok, habár nem ez a megfelelő kifejezés rá. Inkább csak jól érzem magam tőle. Soha, egyetlen bejegyzésemben sem írtam arról és nem is emlékszem rá, hogy valaha valakit készakarva, erre készülvén, tervezgetve becsaptam, megkárosítottam volna, rosszat tettem volna neki vagy akár örültem volna annak, hogy egy olyan emberrel, aki velem gonosz volt, rossz történt. Vajon mi lehet ez? Naivság? Vagy csak becsületesség? Azt nem írhatom le – és nem is teszem – hogy soha senkinek legalább a naplómban ne kívántam volna rosszat. De az világosan érződik, hogy mindez megmaradt a képzelgések szintjén és ha valahogyan mégis megtörtént – mert rendszerint megtörtént, de nem azért, mert én valami boszorkányos liba lennék, hanem egyszerűen én mindig csak visszakívántam – akkor vagy közömbösen álltam hozzá, vagy még kicsit sajnáltam is az illetőt. Van pár ilyen történetem és az az érdekes, hogy mind egyformán végződik: valóban megszenvedték a tettüket, de ezt nem én intéztem így. Hmm… Nem emlékszem most egészen pontosan, hogy Popper Péter vagy Müller Péter írta le a cselekedetek természetét, kapásból Popper ugrik be. Azt írta, hogy ha valakivel rosszat cselekszünk, azt százszorosan, ezerszeresen megszenvedjük. Azért, mert a rossz cselekedet olyan, mint egy vízbe dobott kavics: hullámokat vet, kihatva ezzel a középpont nagy környezetére. S nekünk az eredeti állapotot kell valahogy helyreállítsuk, azaz nem csak egy ember, hanem az egész környezete szenvedéseiért is vezekelnünk kell. Valaki ezt elhiszi, valaki nem. Azt nem tudom, hogy a jó cselekedetekre is kihat-e ez avagy sem, de az én életemben ez rendre így történt. Velem is. Csak egy példa… Amikor a fenti magyarázatot olvastam, épp a lányom apjával való szakításból próbáltam kikecmeregni, akkor már kb. egy-másfél éve, mindaddig sikertelenül avagy igen kicsi sikerrel. Bár már nem bőgtem minden éjjel, nem mászkáltam holdkórosként és lépten-nyomon sírva a világban és nem is dühöngtem a naplómnak engesztelhetetlen, tüzes, üvöltő, mindent romboló módon, nem gyűlöltem és szerettem egyszerre, még voltak nagyon rossz időszakaim, főleg éjjel. Legalább egy évig visszatért a nagy, vörös betűkkel írt egyetlen szó: miért?! S míg egészen addig azt kerestem, azt kutattam, hogy vajon mit tehettem én ellene, hogy ezt kaptam vissza; miért ilyen őrületes, tomboló fájdalommal bánt a Jóisten, hirtelen egy gondolat kezdett motoszkálni a fejemben. Nem az, hogy én sem vagyok bűntelen, hiszen ezt tudtam addig is – csupáncsak ellene nem követtem el soha olyan égbekiáltóan nagy bűnt, amiért így kellett szenvednem. Hanem az, hogy nem benne és körülötte kell keresnem a bűnök és a büntetés forrását és igazát, hiszen ő csak a kavics… És akkor rájöttem, micsoda égbekiáltó rosszat tettem és rájöttem arra is, hogy megérdemeltem. Hogy ki az, akin keresztül megkapjuk a büntetésünket, teljesen mindegy. Valaki úgyis mindig lesz. De valahogy… Valahogy fent intéztetnek ezek a dolgok. Épp ezért nem az adott emberre kell haragudni, hanem elkezdeni keresni, mi volt az a rossz, amit én tettem, ami mindezt kiváltotta. Hiszem és tudom, hogy bennem volt keresendő. S ha én meg tudok békélni azzal, hogy életemben egyszer elkövettem egy őrült nagy bakit, akkor talán alábbhagy a büntetés is. Ez történt. Mert megértettem valamit. Én annak idején elszakítottam őt a családjától. Lehet ezt bárhogyan is magyarázni, az elvakult szerelemmel, azzal, hogy nem is én akartam, hanem ő – de mégis: ha én nem vagyok, lehet, jön más, de lehet, maradt volna a feleségével és a két gyerekével. De semmiképpen nem én dúlom fel a házasságát: azaz más szenvedett volna. Azzal, hogy voltam, azzal, hogy mindenek felett szerettem, beledobtam egy kavicsot a vízbe s az hullámokat vetett: tönkretettem legalább három embert, a volt feleségét, a lányát és a fiát. Lehet magyarázni a bizonyítványt, lehet védekezni, hogy dehát milyen ember az exnej és tulajdonképpen végülis a gyerekek – talán! – jól is jártak… Csakhogy ez a Jóistent (avagy nevezzük bárhogyan, Sorsnak, Mindenségnek, Akárminek) nem érdekli. Csak a végeredmény. Volt egy család: apa, anya, két gyerek. Ebbe én belenyúltam, szétziláltam s szétrúgtam darabjaira ezzel minimum 3-4 ember életét. Vulgárisan: a víz kurva nagy hullámokat vetett… S mi ebben a szép, a csodás, a gyönyörű, a kimondhatatlanul, keserűen, viccesen tanulságos? Hogy ugyanazon a módon kaptam vissza, csak egy kicsit még csavarintott rajta a Jóisten. Amikor erre rádöbbentem, hát… Hápogtam egy pár napot… A meglepetéstől. Amúgy persze, mindenki azt hisz (el), amit akar. De, ahogyan olvasgatom a naplómat, ez másokkal is így történik – csak pár emberke sorsának alakulásáról tudok, akik ártottak nekem bármilyen módon és hát nem irigylem őket. S ráadásul odafent nagyon csavarosan és genyó módon intéztetnek ezek az ügyek: várni kell. Bele kell melegedni. A jóba. Aztán, akár hónapok, akár évek múltán jön a jéghideg zuhany… A pofáraesés. Amikor már azt hiszi valaki, hogy aztaaa, de jól érzem magam… Na akkor. De ez persze eltart egy darabig. Van 1-2 emberke, aki nagyon-nagyon megbántott. Ezek közül van, akinek ismerem az élete további alakulását: volt, aki csak hónapokig érezte jól magát, van, aki még mindig a langyos lápban tapicskol de én tudom, hogy langyos láp, mert… Csak. Mert valahogy mindig kiderül.

Ilyen példa még a kecskeméti munkahelyem elvesztése is – akkor is feltettem magamnak a kérdést: mit vétettem, hogy így ver engem a Jóisten?

Na erre jó a naplóírás: bár emlékezetes marad számomra az a szituáció, mégis, leírva életem azt a pár hónapját (évét) látszik igazán a helyzet íve. Meg az, hogy minden rosszban van valami jó, időnként az egyik lehető legrosszabb történésből lehet a legnagyobb szerencse:  azt hiszem, ha ott maradok dolgozni, soha nem ér akkora szerencse, hogy megtalálom ezt a munkahelyemet és találok egy olyan embert, akinek a tudását, a hozzáértését, az üzleti érzékét annyira irigylem, hogy egyrészt imádom, másrészt mindent meg akarok tanulni, amit ő tud. Ha ott maradok – nos, az egy elég kérdéses munkahely… Később derült csak ki, akkor, amikor végülis nem vettek fel/vissza, hogy a látszat csalt: azt gondoltam, jó ott a társaság. Egy fenét. Képmutatók gyülekezete, akik a szemedbe mosolyognak, ha meg hátat fordítasz, gyorsan előkapják az élesre fent hentesbárdot. Ez meg… Hát esküszöm, megfogtam az Isten lábát – és kisebb-nagyobb durcákkal ezt érzem már lassan 4 éve, folyamatosan. Itt nincs köpönyeg, amit forgatni lehetne. Eddig nem volt – remélem, nem is lesz.

Némileg elkanyarodtam a 20 éve tartó kaparászat-mániámtól, de hát ez van… Mindez következik ebből a 20 évből. Mert mindez benne van. És még egy rakás minden. Tényleg. Az életem. 🙂