MIndenféle :-)

2012 január 30. | Szerző: hapcivirag |

 Főleg Bizonytalannak. 🙂

A kérdésedre a válasz: voltak kérdések, amikre nem tudtam volna kapásból válaszolni. Más érezni egy választ és más ki is mondani. Volt viszont olyan is, amire kapásból tudtam a választ. A “mi a belső béke?” kérdésre csak úgy száguldoztak a gondolatok a fejemben és szerintem képtelen lettem volna egy-két normális mondatban megfogalmazni. 🙂 A “hogyan érhetjük el?” kérdésre viszont kapásból meg is tudtam fogalmazni azt. Szerintem úgy, hogy az ember tisztában van a leggonoszabb, legaljasabb és leggyengébb arcaival is és elfogadja ezeket. Én nem állítom, hogy tényleg ez segít, de szerintem igen. Ebben egyezik a véleményünk a dokival. A végére rájöttem az első kérdésre adandó saját válaszomra is, három szó, de lehet, hogy mindenki másképp értelmezi: merni kell élni! De ez szerintem tök szubjektív – a lényege viszont ez. Annyi sok ember nem mer élni. Tudod, mi volt a fura? Megkérdezte, hogy ki az, aki szedett már nyugtatót. Hát, elég sokan… És még vajon mennyi ember lehet, aki nem merte bevallani (bevállalni :-))? Nekem sose jutott eszembe, nem tudom, miért. Pedig biztosan voltam már olyan helyzetben, hogy megtehettem volna.

Szerintem az is nagyon sokat számít, hogy milyen helyzeteket él meg az ember. Mert ezekért a helyzetekért nem csak ő a felelős. Nekem a legnagyobb pofáraesésem a szakításunk volt a lányom apjával. Nna, ott másfél évig rakosgattam össze a darabkáimat. Másfél kurva évig. De ebben ő is benne volt, mert ha nem éljük meg ennyire intenzíven a szerelmünket, a kapcsolatunkat, a háborúinkat (atomháborúk, bakker…), a szakításunkat, akkor lehet, soha nem jövök rá bizonyos dolgokra és még mindig nem érteném, miért élek én langyos lábmosó-vízben. És mit csináljak, hogy ne legyen az. De ehhez kellett Tibi is. Mert ha csak az egyik ember ég pusztító lánggal, a másik meg nem, az nem hozza meg ezt a megoldást. Mi mindketten ön- és közveszélyesek vagyunk egyenként is. 🙂 Hát még együtt. 🙂 Már régen nem haragszom rá, bár elfelejteni sosem fogom a dolgot – de legalább megértettem őt is. Ebből a szempontból nagyon egyformák vagyunk, valszeg ez volt a tragédia oka is. Tudom, hogy iszonyúan szerettük egymást, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mindketten dominánsak is vagyunk, csak másképp – így egyikünk sem viselte el, hogy a másik uralkodik az egyiken, pedig mindkettőnkben volt ilyen vonás. Van is. Én hiszek a horoszkópokban. Most képzelj el egy igazi oroszlánt meg egy igazi skorpiót. Az egyik az állatok királyaként jogosan követeli a tiszteletet, a csodálatot és az alávetést, a másik meg kis, sunyi ízeltlábúként gyilkos méreggel szurkálja azt a nagy állatot (a halak aszcendensem mondjuk némi türelmet ad, de mivel a kínai horoszkópom szerint meg tűz-sárkány vagyok, hát… ööö…). Meg még  jó sok mindenben is hiszek, például a több életben, a szellemekben és a karmában is, tehát azt gondolom, az marhára karmikus kapcsolat volt és sikerült is lezárnom ezt a szálat.

(Nos, igen, elég összetett a hitvilágom… Általában azt hiszem el, amit megtapasztalok. Nos. Egyszer voltam egy másik életemben – valószínűleg ezért érzem magam teljesen otthon Angliában; találkoztam már szellemmel – nálam ezeknek logikus következménye a karma is… Mondjuk itt anyám is futott már össze szellemmel, épp halottak napján. Nem annyira nehéz dolog ez itt, lévén, hogy Debinek ez a városrésze egy ősrégi temetőre épült… :-))

Mindennek komoly szerepe volt abban, hogy sokáig tartson összerakni a szakításunk után saját magam, hogy megismerjem magam a legapróbb kis szemétkedésen át a legnagyobb gonoszságig, ami bennem lakozik. Hogy megértsem, hogy legalább ketten vagyok és az nem jó, ha az a bizonyos másik előmászik a pokolból. Mondjuk marha nehéz előcibálni és Tibi óta talán egy embernek sikerült: Mogorvának. Csakhogy ő nem oroszlán volt… És ráadásul még figyelmeztettem is rá, hogy NE akarja látni a rossz oldalamat, mert iszonyúan gusztustalan tudok lenni, mindig megtalálom mindenki leggyengébb pontját és gyilkos vagyok. Erre azt mondta, hogy ne izguljak, nála ironikusabb, gusztustalanabb ember nem létezik a világon. Mondtam én neki, hogy de. Én. De nem hitte el. És bár baromi nagy türelmem van, annyit hisztériázott, hogy csak kihozott a sodromból. Pedig tűrtem egy ideig. Meg nyugtatgattam. Meg nem beszéltem vele. Nekem Tibi megtanította, mekkora szemét vagyok. Még arra is megtanított a háborúink során, hogy lehetek még szemetebb… Végül azt mondta Mogorva, hogy ő elbújhat mellettem… Erre rohadtul nem vagyok büszke, de ez is én vagyok. Mondjuk szerencsére bazi mélyen és tényleg nagyon nehéz elővakarni, még csak nem is kell uralkodni magamon. Nagyon magas az ingerküszöböm. 🙂 

Szóval én voltam már főnix-madár, rohadtul tudom, milyen elégni. Az idő egyébként mindent megold. Már csak emlékszem rá, milyen szar volt az a másfél év, érzelmileg nem érint meg. De ehhez csak el kellett telnie!

Ezért tehát nagyon hálás vagyok Tibinek. Mert ugyan tudtán kívül, de ő tanította meg nekem, hogy hogyan kell ÉLNI. Az élethez nem csak az öröm meg az unalom tartozik hozzá. Hanem az iszonyatos, mindent felemésztő fájdalom is. Amikor az ember azt sem tudja hetekig, hogy evett-e egyáltalán, nincs is magánál, nem tud aludni, bőgve fekszik le, bőgve kel fel, álmában is bőg és egyszerűen azt sem tudja, hol van; mindent automatikusan csinál, mert annyira befelé fordul, hogy képtelen vegetáláson kívül bármi másra. Az agyában a fájdalom ködén át csak úgy cikáznak a gondolatok, a bosszútól kezdve a beletörődésen át a jövő rémképéig, a megérteni próbáláson át addig, hogy ezek olyan dolgok, amiket nem érdemes megpróbálni megérteni, mert úgy sem fog menni… A naplómban abból az időből nagy, vörös betűs MIÉRT?-ek sorakoznak, akasztott és leszúrt emberek, NEM ÉRTEM-ek számolatlanul. Anyám nem azért vett ki két hét szabadságot, hogy az újszülött mellett segítsen, hanem hogy rám vigyázzon. Ezt csak később merte elmesélni.

Előtte is csalódtam emberi kapcsolatokban, utána is, de előtte kisebb volt, utána meg hasonlóan nagy – ott a megélhetésünk vs. emberi irigység, gonoszság, sunyiság volt a tárgy (majd egyszer azt is elmesélem). De csak felálltam. És megtanultam jó sok mindent. Többek között azt, hogy ha valami fáj, akkor azt tilos elnyomni. Hagyni kell tombolni a fájdalmat, bele kell dögölni (szerintem erre mondta Csernus, hogy el kell égni), fetrengeni kell, ha erre van szükség – mert különben nem születik meg sem a megoldás, sem az új puzzle-kép; csak beleragadunk a saját 22-es kulimászos tükrünkbe, ahonnan nincs kiút, csak bolyongunk benne és nem tudjuk, melyik kurva tükröt kell összetörni, hogy kijussunk a labirintusból. Ha fáj és hagyjuk, akkor az összes tükör ripityára törik. Apró pici szilánkokra, maguktól, a fájdalmunktól, az iszonyatos dühünktől, az elkeseredettségünktől, a kilátástalanságunktól. Akkor ki lehet szabadulni, bár a sok kis szilánk véresre marja a talpunkat. De az majd begyógyul, mi meg szabadok leszünk. EZT tanultam Tibin keresztül. No meg saját magamat: a sátánt és az angyalt. Meg hogy a tetteink mindig visszaütnek ránk, sokszorosan; csak lehet, erre sokat kell várni. Ezért nem haragszom rá.

Rzsó: érdemes elmenni egy előadására, mert eléggé gondolat- és emlékébresztő, mint látod… 🙂 Minden hónapban van, vagy az IBS színpadon, vagy a Stefánia kultúrközpontban.

Nnyah, lelkizés befejezve. 🙂

Szerintem tökre nem félnél Zeusztól, mert annyira bűbájos, annyira imádnivaló, annyira kedves és kíváncsi, hogy maximum az zavarna, hogy nem tudsz lépni tőle, mert mindenütt van rajtad szagolnivaló és azt neki analizálni kell (tehát, ha elindulsz, akkor a hátsódba dúródva tol előre, miközben a sarkadtól a derekadig végigszagol és most már nyálaz is. :-). De én ezt is imádom benne. Hazaérek két nagy szatyorral és dúrja bele a fejét, olyan pofával, hogy “Muti, mit hoztál?! Áhá, van kifli, répa, hús (nyami, de tudom, az a tiéd, szóval nem lopom el), tusfürdő, szemeteszsák – várjál már, hova mész, még a felével sem végeztem!” 🙂

Már nem bántják a növényeket. Az ásástól ugyan tartok, de mástól már nem. Zeusz már nem hántja le az akác kérgét és nem kóstolja meg a bokrokat sem. Igaz, egynyári vagy hagymás virágot nem ültetek, mert Mr. Tank tutira le fogja taposni. Mert ez amúgy bullmasztiffosan közlekedik: nem néz a lába elé, csak megy, aztán ha valami ott van, azon átgázol simán. Netán felrúgja. Héra is ilyen volt. Akkor még voltak tulipánjaim. Egész addig, amig 45-50 kiló rájuk nem lépett… Hát azt nem annyira élik túl… Nincs mese, ki kell várd, míg 7-8 hónapos nem lesz, addig ne is álmodj szép kertről… :-)) Zeusz még a karácsonyfát is megette félig (az orrából meg álltak ki a tűlevelek…).

(ez a kép tiszta Panna: sárkányt szelidít tiszta önbizalommal. :-))