Csajok és pasik?! :-)

2011 október 9. | Szerző: hapcivirag |

Annyira marhára ráérek, hogy azon gondolkodom ismét (jó sok idő után), hogy hogy is van ez a férfi-nő dolog. Alapvető kiindulási pont – épp ma beszélgettem erről a majdnem 8 éves, ámbár időnként igen bölcs leánykámmal –, hogy életem ezen területe egy jó nagy üresség. Hogy kudarc-e? Érdekes, ez eszembe sem jutott. Egyetértek Csernus doktorral a kudarc-siker-erőfeszítés összefüggéseivel, mégis, azt hiszem, hogy erre a területre ez valahogyan nem igaz. Amikor az embernek van párkapcsolata, valószínűleg arra is érvényes – bár ezt nem tudom jelenleg megítélni, mert csak halovány emlékeim vannak. De amikor az ember egyedül van, nem igazán lehet a kudarcot vagy a sikert a beletett energiával magyarázni. Mit jelent a beletett energia? Mit jelent ebben a helyzetben az, hogy megtettem minden tőlem telhetőt? Azért ez, lehet, mindenkinek mást jelent. Bizonyosan vannak olyan nők, akik simán lerohanják a nekik tetsző férfit s ezt ítélik úgy, hogy megtettek minden tőlük telhetőt a siker érdekében. Nem ez a típus vagyok – sokkal inkább zárkózott valaki. Ez vajon baj? Noshát, a mai világban valószínűleg az. Ha viszont ezen változtatnék azért, hogy a világnak megfeleljek, saját magamhoz lennék hűtlen, ami sokkal nagyobb kétségeket szülne bennem, amelyek végül egészen biztosan kudarchoz vezetnének. Mert lehet, hogy a világ szemében „trendi” lennék (vagy nem tudom, mi), de rosszul érezném magam a saját bőrömben. Nem is én lennék. De vajon ez nem csak a saját bizonyítványom magyarázása? Vajon nem csak kifogásokat gyártok saját magamnak, hogy a párkapcsolati kudarcomat mindenáron kimagyarázzam? Mármint azt, hogy nincs. Hm. Elgondolkodtató kérdés. De nem gondolom. Ha csak kifogásokat gyártanék, akkor rosszul érezném magam ettől és valami óvatos ködben felsejlene a lelkiismeret-furdalás. Nyilvánvalóan sokkal többet gondolkodnék rajta és valószínűleg nyugtalanítana is. Semmi ilyesmi nincs. Lehet, hogy ezért foglalkozom ezzel a dologgal ennyire keveset. Mert én én vagyok, kétségkívül, nyilvánvalóan. Nem vagyok változhatatlan, de mégis, ha tükörbe nézek, akkor is csak magamat látom és nem egy homályos képet valaki teljesen másról. Épp ezért nem sok gondolkodnivaló van ezen az ügyön. Azt gondolom, hogy ha valaki magyarázatokat gyárt, önmaga is érzi, hogy valami nem stimmel. A lelke mélyén igenis érzi. Vannak területek, ahol érzem ezt a szürkés masszát, hol itt, hol ott és hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindig mindegyiken megpróbálok javítani. Idővel persze – és amikor sikerül, jóleső nyugalmat érzek. De a párkapcsolat területe épp nem az, ahol szürke masszába ütköznék. Biztos, hogy nem vagyok én sem tévedhetetlen, de mégis, ez az ügy valahogy annyira tiszta, mint a frissen esett fehér hó. Nem szorít a mellkasom, nem leszek ideges, istenien alszom és soha nem jut eszembe, hogy egy rakás szerencsétlenség lennék egyedüllétemben. Hogy tettem-e bele energiát? Azt hiszem, nem. Meg azt is hiszem, hogy ez nem az a terület, amibe lehetne energiát fektetni. Itt nem a beletett energia számít. Valami más. A beletett energia általában olyan dolgokban számít, amelyek egy bizonyos ember körüli helyzetekben számít. Amikor szinte egy emberen múlnak dolgok, még akkor is, ha erre társas kapcsolatokban kerül sor. Hát ez így jó lüke mondat lett. De amikor egy ember például állásinterjúra készül, akkor nem a cég sorsa a lényeges a számára, hanem a sajátja, tehát a saját érdeke, hogy maximálisan odategye magát. Amikor valaki egy párkapcsolatban megpróbálja a saját érdekeit érvényesíteni, akkor általában nem a közös érdek a lényeges, hanem az, hogy Ő hogyan érzi magát benne – rosszul. Tehát itt is a saját érdeke, hogy maximálisan odategye magát és megpróbálja valahogyan megoldani a problémát. Ha valaki érettségire készül vagy diplomázik, az iskolának olymindegy, hogy az adott emberkének sikerül-e, az emberkének viszont nagyon fontos. Mindig van egy olyan ember, szervezet, akivel kvázi ellenpólust alkotnak. Igen, azt hiszem, ez a lényeg: a beletett energiát számonkérő helyzetekben mindig van egy ellenpólus. Van viszont pár helyzet, amikor nincs. Nincs ellenpólus saját magunk kialakítása során (ott – azt gondolom – elérendő cél van). S nincs ellenpólus egy párkapcsolat kialakítása során sem – ki lehetne, a világ összes férfia (hű, vajon jól írtam le???)? S van mérce is. A sikeres érettségi. A diploma. Az állás. Mind kézzelfogható, objetkív eredmények. De saját magunk kialakításában? S egy párkapcsolat kialakításában? Mi a kézzelfogható, konkrét, szilárdan meghatározható eredmény? Az álomkép? Az „idilli” kapcsolat? De mik ezek? Ezek mind roppant szubjektív dolgok, nem mérhetőek objektív mércével (mint az érettségi, a diploma vagy egy állás).

Vagy ez így nagyon bonyolult? Hát, ez van… 🙂

Továbbá: ha annyira rendben lévőnek érzem életemnek ezt a területét (annak ellenére, hogy nincs), akkor minek foglalkozom vele akár ennyit is? Hát, bevallom, magamtól biztosan nem jutott volna eszembe… Egyrészt csak. Nem az a típusú embernek gondolom magam, aki csak a szarral foglalkozik, csak sírni tud. Egyszerűen elgondolkodtam rajta. Másrészt meg tegnap és ma belenéztem ebbe a csodálos, utánozhatatlan, megismételhetetlen, fenomenális VV5-be (vagy hányba). Aztaaaa… Hát sírni támadt kedvem, komolyan! Édes Jó Istenkém, mi a fenéért nem halunk már ki?! Hát ez borzasztó. Komolyan, idáig süllyedtünk?! És ezt van, aki nézi?! Én azért, mert vártam két filmet és nem volt kedvem fél órára belekezdeni valami másba. De legközelebb inkább azt teszem. Rendet rakok. Vagy berakok egy mosást. Vagy mittudomén, csak ezt ne… Megdöbbenve látom a kialakuló állítólagos kapcsolatokat és sírni támad kedvem. Ha az állítólagos modern férfinak ilyen nő kell, én inkább most megásom a síromat és belefekszem. Ezt az iszonyat primitívséget nem hogy elviselik, de még tetszik is nekik?! Hát innen jutott eszembe. Egészen pontosan az, hogy ha ilyenek a mai férfiak, én egyedül halok meg, az biztos. Egyszerűen nem tudok erre a szintre süllyedni. Ha megpusztulok, akkor sem megy. Nem. Ha egyszer az ember eljut egy bizonyos szintre, onnan már nincs visszaút. Erről már írtam régebben. Olyan, mint mikor megy egy ösvényen és mögötte az folyamatosan beszakad. Nincs visszaút. Ezzel most nem magamat akarom fényezni, de bizony igaz, hogy ezeknél a libáknál jóval többre tartom magam. Soha nem játszottam arra, hogy ne kelljen dolgoznom és mindig egy pasi tartson el – és soha nem is dicsekedtem vele még ráadásul. Soha nem tudtam elképzelni, milyen az, amikor úgy él valaki, hogy egy pasi pénzeli. Nem is vagyok rá kíváncsi. Nyomorékok gyülekezete. Ezzel nem is lenne baj. De hogy ezt ország-világ előtt büszkén ki is jelentik – hát ezzel van a baj. Még csak észre sem veszik…

No mindegy. Erről jutott eszembe.

Meg az is eszembe jutott már párszor, hogy milyen sokan pusztulgatnak a magányuktól. Én nem tudom, lehet, hogy én vagyok a beteg, de jól elvagyok magamban is. Sőt. Időnként belegondolok, milyen lesz az életem öregen, és valahogy mindig azt látom, hogy lesz egy rakás elfoglaltságom, imádni fogom az életem és egyedül leszek – mármint pár nélkül. Lehet, hogy épp ezzel vetítem elő a sorsomat: hogy tényleg egyedül maradok? Nem tudhatom. De az biztos, hogy így nem fog arculcsapásként érni a helyzet. Érdekes módon sosem azt érzem a szituáció elképzelésénél, hogy ez mennyire rossz lesz nekem. Mindig valahogy jó érzés kapcsolódik hozzá: hogy imádom a rózsáimat,

hogy jól elvagyok a kutyáimmal,

hogy filmet nézek, olvasok, csavargok, szeretek sétálgatni,

kávézni a barátnőimmel,

hogy a lányom időnként meglátogat és jókat dumálunk – de semmi fekete feeling nem kapcsolódik hozzá. Aztán ezen el is szégyellem magam és megpróbálom azt is elképzelni, milyen lenne egy férfi mellett megöregedni, de ez valahogy nem megy olyan simán. Ehhez általában már korántsem kellemes képzetek társulnak, úgy mint gusztustalanság, trottyosság, tehetetlenség és lehúzás (mármint nem pénzügyileg, hanem „szintileg”).

Így persze valószínűleg nem lesz egyszerű társat találnom és el kellene végre döntenem, hogy most akkor szeretem-e a férfiakat, mint olyanokat, avagy vérfeminista dúvad vagyok-e. Folyamatosan azt állítom, hogy én márpedig szeretem a férfiakat. De vajon bennem van-e a hiba, hogy a mai férfiak nagy részét balfék, tehetetlen, anyámasszonykatonája, nyálas kis idiótának nézem, akik a semmire oly nagyon beképzeltek?! Hát ezeket nem szeretem, mert nincs rajtuk szeretnivaló. Aki viszont nem ilyen, az általában elkelt. Ismerek pár ilyet. De ez még hagyján, ha egy férfi talpraesett, határozott, aktív és férfias, akkor is ott van még a tetszés-faktor: vonz-e, mint férfi? Van egy rakás férfiismerősöm, akik az utóbbiaknak megfelelnek, mégis csupán havernak, jó ismerősnek vagy épp barátnak tekintem őket, mert egyszerűen nincs meg az a bizonyos szikra (még jó…). A munkahelyemen a dolgozók 90%-a férfi. A közvetlen munkakörnyezetemben 14-5 férfira én vagyok egyedül nő. A 14-5-ből 8-9-et nagyon-nagyon szeretek és tisztelek azért, amit letesznek az asztalra és nem állítom, hogy 1-2 ne okozott volna némi fejtörést. Csakhogy a szikrának is kölcsönösen kell működnie és aztán van itt még egy komoly kritérium: hogy ne legyen nős… A maradék kábé 200 férfi között aztán mindenféle akad. Olyan is, aki roppantul tiszteletreméltó, olyan is, aki ugyan erről nem tud, de én suttyomban a mentorommá neveztem ki (életemben nem találkoztam ennyire brilliáns emberkével, nem is fogok szerintem), olyan is, aki balfék, olyan is, akinek megalszik a szájában a tej és olyan is volt, aki megtetszett. Aztán nem lett belőle semmi, mert jól orcára estem (nem, nem ajánlkoztam fel neki. Csak az ember egy munkahelyen óhatatlanul kerül olyan helyzetekbe, ahol a másikat tesztelheti: megbízhatóságra, őszinteségre, együttérzésre, odafigyelésre. Anélkül, hogy észrevette volna, megbukott. De ez legyen az én bajom, neki fogalma sincs erről). Nagyon élvezek férfiak között dolgozni. S azt gondolom, hogy az igazi férfiakat nagyon szeretem. De ezeket az izéket nem lehet. A férfiak és az izék száma persze kérdéses, nyilván ez is szubjektív megítélés dolga, de én sajnos úgy látom, hogy az arány 2:260. Kábé. Az a hattyúnyakú kicsi ketteske az oka annak, hogy nem zárhatom ki: párban fogok megöregedni.

Talán mindezek miatt nem gondolom kudarcnak azt, hogy egyedül (mármint férfi nélkül) élek. Hogy reménykedem-e? Azt hiszem, nem. Egyszerűen állok elébe. A reménykedés azt jelenti, hogy a jelen helyzetemmel nem vagyok elégedett, jobbat szeretnék. Ez nem igaz. Elégedett vagyok. Van egy-két dolog, amin jó lenne változtatni és valószínűleg fogok is, de alapvetően béke van. Jó így is. Úgy is jó lehet. Csak máshogyan. Pont úgy, mint ahogyan egy gyermektelen és egy gyermekes ember él. Akinek nincs gyereke, nem tudja, milyen az, ha van. Akinek már van, tudja, milyen volt előtte, de a sok nehézség ellenére mégis örül neki, hogy ott van az a lurkó (no persze, én most a normál helyzetet veszem alapul). Sok vele a baj, de sok pozitívumot is ad. Jó gyerek nélkül is élni. Csak teljesen más.

Amiről még írnék (csak felesleges ennyi mindent egyszerre kiönteni), az egy érdekes kérdés, szintén Csernusnál merült fel és azért érdekes, mert nem találom a konkrét választ. Mitől nő a nő és mitől férfi a férfi? Szerintem a „doki” sem találja rá a megfelelő választ. Mert amikről ír, azok nem női és férfi tulajdonságok. Azok egy értékes ember tulajdonságai. Azt gondolom – elég sokat foglalkoztatott ez a dolog – hogy a kulcs az arányokban van elrejtve. Minden emberben él nő és férfi, csak eltérő arányban. Először ember egy ember és csak utána lesz férfi vagy nő (ill. nő vagy férfi – nekem tök mindegy a sorrend). Na de ezt majd legközelebb. 🙂