Érdekes dolgok vannak…

2011 november 21. | Szerző: hapcivirag |

Én tudom, hogy a férfiakhoz való viszonyom enyhén problémás. Na jó. Nem enyhén. Problémás? Nos, azt tudom, hogy nagyon kemény emberke lettem és nagyon magasan van a mérce. Nem egyszerű közel kerülni hozzám, a várfalak állnak. Végülis, saját magammal szúrok ki így, dehát ez az én dolgom. Ha az ember eljutott egy szintre, onnan már nem tud visszalépni, maximum próbál partnert találni hozzá. Ha nem megy, akkor ez lehet a saját hibája is és a férifaké is, de valószínűbb, hogy mindkettő egyszerre.

Azért írom ezt, mert szombat-vasárnap történt valami – nem velem, de véleményem azért csak van róla. Van nekem egy nagyon aranyos szomszédasszonyom, egy évvel idősebb nálam. Recepciósként dolgozik, tanári diplomája van, most csinál mellé még egyet, meg természetvédelmi témakörből PhD-zik. Általában éjjel dolgozik, nappal meg egyetemre jár meg futkos a PhD-hez szükséges cikkek, anyagok,előadások, miegymás után. Együtt élt egy nála egy évvel fiatalabb, egészen jóképű pasassal (több, mint két évig). Egészen tegnapig. Már hetek óta szenvednek, de vasárnap végülis elköltözött a pasi. A következőképpen éltek – itt most egy viszonylag egyoldalú leírás következik, annak alapján, amit magam láttam és amit hallottam tőle: a pasi egész nap dolgozott, a szomszédasszonyom délutánonként felhívta, hogy mikorra készítse a vacsorát. Meleg vacsival várta minden este, takarított, mosott, főzött, néha hisztizett. A pali hétközben dolgozott, időnként elment bulizni, salakmotor, focimeccs, hétvégén meg anyucinak segített egy egész nap a kettőből. Anyucija időnként felhívta a szomszédasszonyomat, hogy mekkora egy rakás kaka, hogy nem csinál semmit, hogy mit akar az ő kicsi fiától és különben is, kopjon le róla, mert a fiának jobb való. A pasi hazaért és valami sosem volt jó. A szomszédasszonyom lusta, nem csinál semmit, csak csavarog egész nap, amúgy kigúnyoljuk, hogy hogy nevet, mit mond (előttem… nagyon rossz érzés volt, annyira szar mást megszégyeníteni viszonylag vadidegen ember előtt, nem?), a macskákat ne engedje be, kutyát ne fogadjon be ideiglenesen sem (a csaj is elég érzékeny állatvédő, bár ő a macskákat jobban kedveli, időnként hoznak hozzá felnevelnivaló csöppségeket, olyankor éjjel kétóránként eteti őket, ha épp nem dolgozik; ha meg igen, akkor más vigyáz rájuk). Egy idő után a csajnak kicsit elege lett. Ha mindaz igaz, amit hallottam tőle, akkor nem csodálom. Bár ő mindig hozzáteszi, hogy dehát ő is hibás, mert elég hisztis tud lenni és akkor kiabál (én nem szoktam kiabálni. Az első adandó alkalommal kib****m az ajtó elé a cuccát. Csöndben. No ordibálás. No comment). Ő ne menjen sehová, üljön otthon, de ha az egyetem van, akkor mikor jön haza és miért olyan későn. Bulizni még álmában sem, menni bárhová luxus (múltkor anyám kiröhögte őket. Elmentek sétálni, itt, a környéken. Anyu azon röhögött, hogy a pasi megsétáltatja már a nőt, hogy az ne nyávogjon, hogy soha sehová nem mennek…). Már múlt hét előtt is arról volt szó, hogy emberünk elköltözik, de csak két hétre, amúgy próbaképpen (számomra már ez elképzelhetetlen… na mindegy. Egyszer, réges-régen csináltam én is hasonlót. Hamar leszoktam róla…). Aztán persze maradt. Szombaton kora este kaptam a szomszédasszonyomtól egy sms-t, hogy üljünk már be valahová, mert mehetnékje van. Na jó. Én pont ráérek. A pasi persze csak azt tudta, hogy a nőért jön valaki (szerintem hamar kiderült a számára, hogy az a valaki én vagyok, mert ismeri az autót) és az elmegy bulizni. Éjjel kettőkor értünk haza (nna, ez a történet is megér egy misét) – beültünk az egyik kedvenc kávézómba a belvárosban (milyen röhej: a csaj még a büdös életben nem járt ott, pedig kábé 30 évvel régebb óta lakik Debrecenben, mint én…), aztán meglátogattunk egy diszkót (nahát, ez volt a meglepi: eszembe nem jutott, hogy ott kötünk ki, dehát ha már… Egye fene. Na ez ér meg még egy misét). Másnap reggel mentem vízért (a kútvizünk ihatatlan, én szoktam hordani), visszafelé jövet kiszól a szomszédasszonyom, hogy ugorjak már be egy kávéra. Hát a pasi elment. Hajnali fél négyig veszekedtek, merthogy a csajszi elment bulizni, meg hogy biztos pasizott, meg neccharisnyát vett (a nadrág alá – nem találok benne kivetnivalót, max. rohadt kényelmetlen, dehát ő tudja) – és innen kiindulva jött az összes többi, majd emberünk reggel el.

A bevezetés elég hosszúra sikeredett, pedig most jön a lényeg. A reakció. Én is, és akiket még ismerek (és nem is mind szingli), a következőképpen reagált vagy reagálna a dologra: NnnahálaIstennek, megszabadult egy marhától. Hát… Nem egészen ez volt a nőci reakciója és én tök értetlenül állok a dolog előtt, mert… Csak. Fényévekre távol áll tőlem. És szerintem tök hiába van. A csaj, mikor a pasi elment, azt mondta neki, hogy vigye csak nyugodtan el a kulcsot, az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte és ha vissza akar jönni, hát tegye. Erre a pasi: nem hiszem… De lehet… A csaj meg visszavárja ezerrel, hol bőg, hol nem, délután már rátelefonált, amit a pasi 2 perc alatt elintézett. És a nő mentegeti: hogy vele is biztos nehéz élni, mert hisztis… De ő mindig meleg vacsorával várta és soha nem azért hívta fel, hogy elszámoltassa, hanem hogy ne menjen tönkre a köret… Továbbá a nő egyszerűen képtelen egyedül lenni és magában rendezni a dolgot. A pali reggel elment, rá fél órára odaszervezte pár napra a barátnőjét és annak a pasiját, hogy lakjanak nála. Délután átszaladt és mondta, hogy ő egyszerűen nem tud egyedül lenni, már most szervezi az összes programot, hogy elterelje a figyelmét a szarról. Hű de klassz!

Én csak hallgattam döbbenten, amit mesélt. Nyilván összefutottam egy – Csernus doki szavaival élve – kapcaronggyal. Akkor akasztják le, amikor jól esik. Basszus. Mindez jól megsózva olyan fokú társfüggéssel és egyedüllét-fóbiával, hogy csak úgy csörög.

Erre írtam az elején, hogy biztosan velem van a baj. Illetve tulajdonképpen hasonló utat végigjártam én is, csak hamar megtanultam a leckét. Azt gondolom, hogy huszonévesen az embernek még van ideje arra, hogy négy hónapig szenvedjen, aztán csak visszaengedje a másikat. Meg arra is, hogy utána még 2 évet rászánjon. De 36?! Tényleg mindenki kizárólag a saját hibájából tanul? Tényleg én vagyok ennyire kemény? Velem van a baj, vagy a világgal? Mindenki szembejön az egyirányú utcában??? Egyszerűen nem értem. Okés, nem agyalok rajta hatszáz órát, mert nem barátom, nem rokonom, csupán a szomszédasszonyom, egy kedves kis teremtés, jó vele időnként meginni egy kávét. Se több, se kevesebb. Nem is akarok belepofázni az életébe. Csak állok a dolog előtt és bambán bámulok magam elé. Én TUDOM, mi lesz a vége és nem értem, hogy ő ezt miért nem látja. A pasi vissza fog jönni. Tekintve, hogy a csaj laposkúszásban már most befeküdt neki, lehet, az egyébként szokásos 3-4 havi jópofizás el is fog maradni, minden marad a régiben. De ha nem is, az első pár hónap maga lesz a mennyország. Aztán szépen visszarendeződik minden. A pasi előbb-utóbb megunja a kapcarongyát, visszaakasztja a szögre, majd mikor gúnyolódni kell vagy szidhatnékja van, lekapja és beletörli a lábát. Kapcarongyunk meg ehhez lelkesen asszisztálni fog. Esküszöm, azt hittem, amikor Csernus könyvét olvastam, hogy amiről ír, az nem létezhet annyira durván, ahogyan leírja. Hát de. A fő baj ezzel az, hogy mire rájön, ha rájön egyáltalán, elfut mellette az élet. Még 5-8 évig el lehet ezt húzni simán. Vagy akár halálig is. Atomszar élete lesz.

Az a baj, hogy én ugyanezt nem tudom magamról elképzelni. Én nem éltem volna ezzel a pasassal 1 évet sem, nemhogy többet. Tudom, próbáltam. Egyszer fáztam rá, soha többet nem fogok. Marha nagy türelmem van, képes vagyok hónapokig gyógypedagógust játszani, nyolcvankilencszer megbeszélni dolgokat, de egy idő után betelik a pohár. Úgy, hogy soha többé egy csepp sem fér bele. Na olyankor köt ki a pali cucca az utcán, vagy közlöm vele, hogy itt az idő elhúzni, amolyan vadlibásan. Azon gondolkodtam, hogy akkor én most vajon csak határozott vagyok, vagy kompromisszumképtelen. A kettő között jó nagy különbség van! Kompromisszumképtelen… Végignézem a listát, s kiderül, hogy az utóbbi időben a kapcsolataim régenhez képest rövidebbek (már amikor vannak ugyebár). 4 hónaptól másfél évig terjednek. A legutolsó 10 hónapig tartott, ment a mosógép és az összes egyéb ajándékba kapott cucc (utóbbiak a kukába). Jó sokat koptattam a számat, egy-két kínosabb kérdésemre (hogy például vajon az illető nem zugalkoholista-e – elég gyanús volt a dolog!) a válasz sértettség és óriási nagy vita volt (2-3x). Aztán… Előtte meg… Ott is volt lélekmasszírozás rendesen, akárhová nézek is – valami mégsem volt elég jó, vagy nem volt elég. Mégsem gondolom, hogy kompromisszumképtelen lennék, mert akkor eddig sem tartottak volna a kapcsolataim. Keménynek kemény vagyok. És a mérce is magasan van. Sőt, határozott is. A szomszédasszonyom helyében már vagy egy hónapja kihajítottam volna a pali cuccát az udvarra, hogy onnan szedje össze, mindet. Kulcsot vissza, minden szöszét vigye magával, telefon a kukába, csőváz édes öregem, vissza se nézz. Más kérdés, hogy ha szerelmes lennék, ezt követően kábé X ideig (szerelmességtől függően) rakosgatnám a mozaikdarabkáimat, bőgéshegyek, szenvedéshalmok, fájdalomvölgyek, miegymás. Hadd jöjjön, ami a csövön csak kifér! Az idő a világon a legjobb gyógyszer, MINDEN sebet begyógyít s a végén nem marad, csak a nagy SEMMI. Néha kicsit lassú, szóval időnként 1-1,5 év rámegy a dologra, de az csak akkor, ha tényleg nagyon szerelmes voltam (na igen. Életem szerelmétől, a lányom apjától másfél kurvakemény évembe tellett elszakadni. De csak eltelt!).

Hm. Hát erre írtam, hogy érdekes dolgok vannak…