Bizonytalanságnak :-)
2011 január 6. | Szerző: hapcivirag
Szívesebben folytattam volna azt, mint újat kezdjek. De egyszercsak már nem volt jó a felhasználónév-jelszó páros. Ezért nyílt a második rész. Nem örülök neki, dehát… 🙁 Végülis a hely és a cím lényegtelen – de azért remélem, idővel itt is lesznek olvasásra érdemes bejegyzések (ha nem is túl sok… :-)).
Jaaa, a pénzügyis… Nekem nem tűnt úgy, hogy túlságosan sok mindenkit érdekelne… Bár még törölve nincs, elég hektikusan jut rá időm. Azért lehet, fogom folytatni. Sajnos az emberek többsége manapság a lehető legrosszabb módon viszonyul a pénzhez és azt tapasztaltam, hogy ha valaki próbálna segíteni és nem pesszimistán fogja fel a dolgokat, azt keserű röhögéssel meghazudtolják és nagy ívben elkerülik. A biztosítók például minden ember szótárában az ördög szinonimájaként szerepelnek – van egy ismerősöm, nemrég járt le az egyik életbiztosítása, vett egy autót. Az ismerősei kérdezték tőle: nahát, vettél fel hitelt? Ő meg mondta: nem… Mesélte nekem, hogy egy idő után rábólintott a hiteles kérdésre, mert minden kérdező ferdén nézett rá a válasz után, hogy neki ugyan honnan lehet ennyi pénze… Én tudom: megspórolta… De nézz csak körül: ma idehaza félrerakni, netán relatíve meggazdagodni maga a bűn, a fertő. Amikor van pénz, azt csakis bűnből szerezhette, de ha arról van szó, hogy elmondanád az embereknek, hogyan kell meggazdagodni, hogyan kell spórolni, akkor sosincs rávaló… Hát így tényleg sosem lesznek gazdagok… Nem esnek húszezresek az égből és elég kevesen nyernek a lottón is (aztán azt is elverik 1-2 év alatt…). Manapság sikk szegénynek lenni, mert így van miért sírni; a gazdagságot meg el kell titkolni, mert még a végén meglincselnek érte. Ha meg a középosztályhoz tartozol, azt nem hiszik el… Hát, ez van. Azt színtisztán azért indítottam, hogy próbáljak segíteni – mint ahogyan az életben, személyesen is volt rá példa. De mindig és mindenhol falakba ütköztem, rögvest mindenhol a hátsó szándékot kérték rajtam számon, ezért az időmet nem hiábavaló és kéretlen segítséggel töltöm (pedig szerettem írni), hanem inkább a másik hobbimnak élek: a munkámnak. Melyik éri meg jobban? A fene tudja. Ahogy az embereket elnézem, az utóbbi… A gazdagság relatív fogalom; az irigység sajnos nem az… Ráadásul sajnos nem túl sok türelemmel áldott meg a Jóisten – legalábbis úgy tűnik. De ha neked tetszett és olvasnád még, írok bele szívesen. 🙂
Fura…
2011 január 5. | Szerző: hapcivirag
Idén októberben lesz 20 éve, hogy naplót írok. Mármint igazit, nem blogot. Igaz, már 1991 előtt is próbálkoztam, de valahogy mindig félbeszakadt. Aztán egyszercsak ment. Azóta nem tudok róla leszokni. 20 éve tart a szenvedély, immár blogban is, habár az csak pár éve. 14 éves voltam, amikor elkezdtem. Atyaég… Majdnem az egész életem benne van. A kétségeim, az iskolás emlékeim, a szerelmeim, a munkahelyeim, a főiskolás és az egyetemi évek, a költözések, a felnövésem… Majdnem 20 év fontosabb és kevésbé fontos történései, későbbi megjegyzésekkel együtt. Fura, ahogyan látom, miként alakult az életem. Semmiképpen nem lehet egy ember életét a jó és a rossz oldalára állítani, a történések szempontjából legalábbis biztosan nem. Hogy erkölcsi értelemben jól vagy rosszul éljük-e az életünket, az más kérdés; de ez a világ annyira relatív és egy élet felfogásánál szubjektívebb dolgot nem tudok elképzelni. Volt egy csomó dolog, amit jól csináltam és volt egy csomó, amit nem. Igaz, mindaz, amit leírok, csak saját szubjektív tapasztalás: csakis az én életemre vonatkozik, de azt gondolom, az embernek igenis lehetősége van a saját sorsát alakítani. Hogy milyen mélységekig, hogy mi van eleve elrendelve, azt nem tudom egészen pontosan; de, hogy nagyon nagy szabadsága van az élete alakításában, az biztos. Mindezt onnan gondolom, hogy végig tudom olvasni 20 év történéseit a maguk sorrendjében és visszatekintve láthatom a figyelmeztető jeleket. Milyen érdekes, a jó történések nem annyira kötöttek, mint a rosszak. Filozofálgatás, hm-hm… Ha az ember valamit jól csinál, nem lehet biztos annyira a végeredményben, mintha rosszat vagy rosszul. Persze, a jelenben mindkét végkifejlet kérdéses, ezt csak visszaolvasva látom. Tanulni lehet a rosszul elvégzett dolgokból, de a jók valahogyan homályban maradnak, mint ahogyan az eredőjük is: nem tudhatom, még visszaolvasva sem, hogy az adott jót éppen mivel értem el. Az adott rosszat igen. Rövid és hosszúívű cselekmények, történések is vannak: vannak, ahol viszonylag gyorsan következett be a rossz és vannak, ahol fokozatosan és hosszan elnyújtva. A jók meg? Hát ez érdekes. Ahogy elnézem az életemet, szerettem volna mindent jól csinálni és soha nem voltam rosszindulatú. Erre, azt hiszem, büszke vagyok, habár nem ez a megfelelő kifejezés rá. Inkább csak jól érzem magam tőle. Soha, egyetlen bejegyzésemben sem írtam arról és nem is emlékszem rá, hogy valaha valakit készakarva, erre készülvén, tervezgetve becsaptam, megkárosítottam volna, rosszat tettem volna neki vagy akár örültem volna annak, hogy egy olyan emberrel, aki velem gonosz volt, rossz történt. Vajon mi lehet ez? Naivság? Vagy csak becsületesség? Azt nem írhatom le – és nem is teszem – hogy soha senkinek legalább a naplómban ne kívántam volna rosszat. De az világosan érződik, hogy mindez megmaradt a képzelgések szintjén és ha valahogyan mégis megtörtént – mert rendszerint megtörtént, de nem azért, mert én valami boszorkányos liba lennék, hanem egyszerűen én mindig csak visszakívántam – akkor vagy közömbösen álltam hozzá, vagy még kicsit sajnáltam is az illetőt. Van pár ilyen történetem és az az érdekes, hogy mind egyformán végződik: valóban megszenvedték a tettüket, de ezt nem én intéztem így. Hmm… Nem emlékszem most egészen pontosan, hogy Popper Péter vagy Müller Péter írta le a cselekedetek természetét, kapásból Popper ugrik be. Azt írta, hogy ha valakivel rosszat cselekszünk, azt százszorosan, ezerszeresen megszenvedjük. Azért, mert a rossz cselekedet olyan, mint egy vízbe dobott kavics: hullámokat vet, kihatva ezzel a középpont nagy környezetére. S nekünk az eredeti állapotot kell valahogy helyreállítsuk, azaz nem csak egy ember, hanem az egész környezete szenvedéseiért is vezekelnünk kell. Valaki ezt elhiszi, valaki nem. Azt nem tudom, hogy a jó cselekedetekre is kihat-e ez avagy sem, de az én életemben ez rendre így történt. Velem is. Csak egy példa… Amikor a fenti magyarázatot olvastam, épp a lányom apjával való szakításból próbáltam kikecmeregni, akkor már kb. egy-másfél éve, mindaddig sikertelenül avagy igen kicsi sikerrel. Bár már nem bőgtem minden éjjel, nem mászkáltam holdkórosként és lépten-nyomon sírva a világban és nem is dühöngtem a naplómnak engesztelhetetlen, tüzes, üvöltő, mindent romboló módon, nem gyűlöltem és szerettem egyszerre, még voltak nagyon rossz időszakaim, főleg éjjel. Legalább egy évig visszatért a nagy, vörös betűkkel írt egyetlen szó: miért?! S míg egészen addig azt kerestem, azt kutattam, hogy vajon mit tehettem én ellene, hogy ezt kaptam vissza; miért ilyen őrületes, tomboló fájdalommal bánt a Jóisten, hirtelen egy gondolat kezdett motoszkálni a fejemben. Nem az, hogy én sem vagyok bűntelen, hiszen ezt tudtam addig is – csupáncsak ellene nem követtem el soha olyan égbekiáltóan nagy bűnt, amiért így kellett szenvednem. Hanem az, hogy nem benne és körülötte kell keresnem a bűnök és a büntetés forrását és igazát, hiszen ő csak a kavics… És akkor rájöttem, micsoda égbekiáltó rosszat tettem és rájöttem arra is, hogy megérdemeltem. Hogy ki az, akin keresztül megkapjuk a büntetésünket, teljesen mindegy. Valaki úgyis mindig lesz. De valahogy… Valahogy fent intéztetnek ezek a dolgok. Épp ezért nem az adott emberre kell haragudni, hanem elkezdeni keresni, mi volt az a rossz, amit én tettem, ami mindezt kiváltotta. Hiszem és tudom, hogy bennem volt keresendő. S ha én meg tudok békélni azzal, hogy életemben egyszer elkövettem egy őrült nagy bakit, akkor talán alábbhagy a büntetés is. Ez történt. Mert megértettem valamit. Én annak idején elszakítottam őt a családjától. Lehet ezt bárhogyan is magyarázni, az elvakult szerelemmel, azzal, hogy nem is én akartam, hanem ő – de mégis: ha én nem vagyok, lehet, jön más, de lehet, maradt volna a feleségével és a két gyerekével. De semmiképpen nem én dúlom fel a házasságát: azaz más szenvedett volna. Azzal, hogy voltam, azzal, hogy mindenek felett szerettem, beledobtam egy kavicsot a vízbe s az hullámokat vetett: tönkretettem legalább három embert, a volt feleségét, a lányát és a fiát. Lehet magyarázni a bizonyítványt, lehet védekezni, hogy dehát milyen ember az exnej és tulajdonképpen végülis a gyerekek – talán! – jól is jártak… Csakhogy ez a Jóistent (avagy nevezzük bárhogyan, Sorsnak, Mindenségnek, Akárminek) nem érdekli. Csak a végeredmény. Volt egy család: apa, anya, két gyerek. Ebbe én belenyúltam, szétziláltam s szétrúgtam darabjaira ezzel minimum 3-4 ember életét. Vulgárisan: a víz kurva nagy hullámokat vetett… S mi ebben a szép, a csodás, a gyönyörű, a kimondhatatlanul, keserűen, viccesen tanulságos? Hogy ugyanazon a módon kaptam vissza, csak egy kicsit még csavarintott rajta a Jóisten. Amikor erre rádöbbentem, hát… Hápogtam egy pár napot… A meglepetéstől. Amúgy persze, mindenki azt hisz (el), amit akar. De, ahogyan olvasgatom a naplómat, ez másokkal is így történik – csak pár emberke sorsának alakulásáról tudok, akik ártottak nekem bármilyen módon és hát nem irigylem őket. S ráadásul odafent nagyon csavarosan és genyó módon intéztetnek ezek az ügyek: várni kell. Bele kell melegedni. A jóba. Aztán, akár hónapok, akár évek múltán jön a jéghideg zuhany… A pofáraesés. Amikor már azt hiszi valaki, hogy aztaaa, de jól érzem magam… Na akkor. De ez persze eltart egy darabig. Van 1-2 emberke, aki nagyon-nagyon megbántott. Ezek közül van, akinek ismerem az élete további alakulását: volt, aki csak hónapokig érezte jól magát, van, aki még mindig a langyos lápban tapicskol de én tudom, hogy langyos láp, mert… Csak. Mert valahogy mindig kiderül.
Ilyen példa még a kecskeméti munkahelyem elvesztése is – akkor is feltettem magamnak a kérdést: mit vétettem, hogy így ver engem a Jóisten?
Na erre jó a naplóírás: bár emlékezetes marad számomra az a szituáció, mégis, leírva életem azt a pár hónapját (évét) látszik igazán a helyzet íve. Meg az, hogy minden rosszban van valami jó, időnként az egyik lehető legrosszabb történésből lehet a legnagyobb szerencse: azt hiszem, ha ott maradok dolgozni, soha nem ér akkora szerencse, hogy megtalálom ezt a munkahelyemet és találok egy olyan embert, akinek a tudását, a hozzáértését, az üzleti érzékét annyira irigylem, hogy egyrészt imádom, másrészt mindent meg akarok tanulni, amit ő tud. Ha ott maradok – nos, az egy elég kérdéses munkahely… Később derült csak ki, akkor, amikor végülis nem vettek fel/vissza, hogy a látszat csalt: azt gondoltam, jó ott a társaság. Egy fenét. Képmutatók gyülekezete, akik a szemedbe mosolyognak, ha meg hátat fordítasz, gyorsan előkapják az élesre fent hentesbárdot. Ez meg… Hát esküszöm, megfogtam az Isten lábát – és kisebb-nagyobb durcákkal ezt érzem már lassan 4 éve, folyamatosan. Itt nincs köpönyeg, amit forgatni lehetne. Eddig nem volt – remélem, nem is lesz.
Némileg elkanyarodtam a 20 éve tartó kaparászat-mániámtól, de hát ez van… Mindez következik ebből a 20 évből. Mert mindez benne van. És még egy rakás minden. Tényleg. Az életem. 🙂
2011. Másodszor… :-)
2011 január 4. | Szerző: hapcivirag
Nna, akkor a lelki
ragyáimról… Is… 🙂
Először is összegezni
kellene. Na nem azért, mert új év kezdődött – az ilyesmit sosem szeretem „jeles
ünnepekhez” kötni. Csupáncsak azért, mert két ünnep között végre pihentem és
ráértem ilyeneken agyalászni. A zsigereimben érzem, hogy ez jó év lesz. No és
persze tudok valamit, amit még nem – már csak babonából sem – árulhatok el, de
hogy jóóóó nagy változás lesz az életemben, az fix. Találgatás ide vagy oda,
nem a munkahelyemet váltom, nem a lányomat, nem a kutyámat, csak kicsit az
életemet és remélem, sikerül még többet a joggal foglalkoznom. A munkahelyem
tök rendben van, imádom. Úgy tűnik, tényleg tudok a mániámmal foglalkozni,
megkerestem még szeptemberben a főnökömet a szakjogász-képzésekkel kapcsolatban
(jahh, nem ám egy, mindjárt legalább kettő…:-)) és igen-igen pozitívan állt a
dologhoz. Egészen pontosan azt írta, találjam ki, mire vágyom, utána meg
beszéljük meg. 🙂 Na de majd meglájtuk. Amint ér írni róla, úgyis leírom, mert
képtelen vagyok magamban tartani, a jó híreket meg pláne nem. 🙂
Szóval, az összegzés…
Meg 2010… Ejj, de elcsépelt, frázispuffogtató liba lettem, te jó ég! Azért
azt kell írjam, hogy a tavalyi év őrülten nehéz volt, ezért nem is túl sok
örömet érzek, ha visszagondolok rá. Pedig akár érezhetnék is. Mégiscsak
szereztem egy doktori diplomát… Sajnos a szabadságtalanság, a rohanás, az
ezer munka, a kórházbajárás nagyon-nagyon rányomta a bélyegét az évre. A
munkamánia (pedig nem is…) odáig fajult, hogy év végén volt, hogy 36 órából
háromat aludtam, a többi dolgozás volt… A végére azt sem tudtam, fiú vagyok-e
vagy lány, mert persze gyerek beteg, anyu beteg, fuss pelletért, de szar, vidd
vissza, hozz másikat, vásárolj be karácsonyra, hozz fenyőfát, vegyél téligumit,
tankolj meg, menj be hatszázszor a gyógyszertárba, hozz ide, vigyél oda,
drámaverseny (Panna csapata első lett…), karácsonyi ünnepség, céges party,
számlázás, derítődugulás-hárítás, kéménypucolás, gázpalack-csere, útcsinálás
(mikor már a szomszéd srácok félútról visszatoltak autóstól, úgy gondoltuk,
valamit csak kéne vele csinálni, hogy közlekedni lehessen rajta)… December 23-ára
már a világomról nem tudtam – ennek megfelelően karácsonyi hangulat nuku, azt
sem tudom, volt-e… Az idei év más lesz, már csak azért is, mert van
szabadságom! 🙂 Mármint tavaly is volt, csak ugye az államvizsgák… Már előre
tudom, hogy nyáron meg fogom látogatni az egyik legjobb barátnőmet Tihanyban,
legalább egy hosszú hétvégére és én imádom Tihanyt és Füredet és egyáltalán a
Balatont is! Mindent, ami víz… Őszintén remélem, hogy idén végre jó nyár
lesz, nem olyan, mint Angliában. Oppá, Anglia! Na oda is kellene menni minimum
egy hétre, borzasztóan hiányzik! Épp ma nézegettem két év termését róla
képekben és tisztára megfájdult a szívem, hogy én méééég akarom látniiii! Egy
rakás fényképet készíteni róla… Wales volt a legszebb, azt hiszem.
Mik a lelki ragyáim?
Hö… Navajonmi… Azért jó a munkába temetkezni, mert az elvonja a figyelmemet
arról, hogy egyedül vagyok. Vulgaritás ide vagy oda, lassan két éve, hogy… Na
jó, mindenki gondoljon a legrosszabbra! 🙂 Nem is értem, mit vigyorgok itt,
már úúúgy hiányzik, hogy nem a falat kaparom, hanem minimum háromszor átraktam
a fürdőszoba-csempét diagonálba meg vissza… Tojok én a
madárcsivitelős-piknikezős-éttermezős-sétálós-remegős romanikára, mást akarok,
de már nagyon! Na persze, nem mindegy, kivel és hol. Jelen helyzetben ez egy
sajnálatos konstelláció; sokkal egyszerűbb lenne, ha az első, utamba eső palit
lekapnám a bokorban. Dehát épp erről nem vagyok híres… Pont ezért volt baj,
hogy olyan jól kipihentem magam a két ünnep között: minden átkozott este az
jutott eszembe, hogy a fene enné meg, már megint egyedül fekszem le… Boáááá,
mocsok egy érzés! Dehát, végiggondolva a rendelkezésre álló állományt, csak
elkámpicsorodni van erőm: nősből mindig akad, de abból épp elég volt egy életre
egy. Aztán van még balfékből is pár – hát asszem, az első rossz mozdulatánál
elkezdenék sikítozni és megverném. (:-) hehe… most elképzeltem… hehehe…
🙂 🙂 :-)). A többiről nem ejtek szót, mert egyrészt szíve joga minden
pasinak, hogy ne találjon vonzónak és ez fordítva is így van… Sem a csúnyaság
nem vonz, sem a tatabatálás, se nem az – sőt, az végképp nem! – hogy elölről
végig kelljen játszani egy dürrögést. Persze, anélkül meg nem megy – csak én
leszek egyre lustább. Nem, nem lustább. Bizalomdeficites. Hülyén vagyok én
összerakva, az biztos. Utálok egyedül lenni, de mindent meg is teszek ennek
érdekében… Pfff… Állítólag nem lehet valaki a munkában és a szerelemben is
szerencsés. Na jaó. Akkor én a munkát választom. Igazán jöhetne egy klassz kis
macsó pasi, aki mondjuk némileg körülugrál és aztán meg… (ímhol egy jelen
helyzetemben idillinek tekintett hétvége: találkozás után irány egy kávéház,
majd egy hangulatos, táncolható, jó zenét játszó hely, ahol fincsi koktélokkal
szolgálják ki a mindenre szomjazó nőszemélyt, majd irány az ágy, másnap meg
lustáááááááááááááálkodás, vásárlás, főzés, némi (?!) desszert az ágyban, utána
meg mindenki mehet húzni az igát tovább). Apropó, koktélok… Ha kívülről nézem
magam, egészen besavanyodott macának tűnök, még saját magamnak is. Nézzük a
karácsonyi party felhozatalát: volt többféle bor, Jägermeister, Bailey’s, mézes
pálinka és pezsgő. Slussz. 2010-ben egyetlen egyszer sem csíptem be, már lassan
antialkoholistának tűnik, pedig amúgy nem. Csak: nem szeretem a borokat,
egyiket sem (szőkén előadva: „ez annyira gáááááz, főleg, hogy mostanában tök
trendi a borkultúra”. Vagyis: borkóstolás, okosmondás, miegymás. Okosmondás…
A party-n akkor hagytam ott röhögéstől fulladozva a sommelier-t, amikor egy
bűnrossz borra révetegen és fontossága teljes tudatában félig suttogva azt
mondta, hogy érződik rajta a vanília és némi citrus keveréke. Előtte kóstoltam
meg, kábé két kortyot bírtam leerőltetni a torkomon. Annyiban igaza volt, hogy
savanyú volt, mint állat… Mit tegyek, nekem ez egy cirkusz. Egyszerűen nem
szeretem és kész). A Jäger-t sem annyira szeretem, abból is max. két korty. A
Bailey’s még viccnek is rossz, ízre egész tűrhető, csak ne lenne az az
alkohol-íz a végén… A mézes pálinka annyira durva volt, hogy csak beledugtam
a nyelvemet és már szédültem is. A pezsgőt meg utálom. Kész nyavalyatörés ez.
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy valószínűleg valami örökletes
alkohol-emésztési problémával küzdök, ugyanis nem tudok sokat inni és ha másnaposság-féleség
gyötör is, ez émelygésben és farkasétvágyban nyilvánul meg. Sőt, szerintem soha
nem voltam igazán másnapos sem. Az öcsém iskolapélda az absztinenciára: ő
annyira nem emészti az alkoholt, hogy egy kicsit erjedt almalétől is három
napig betonba ágyazottan, ájultan próbált életben maradni. Na nem is iszik… Persze,
felmerül a kérdés, hogy akkor mit szeretek, ami kicsit megbolydítja az agyamat,
hogy mégse legyek már olyan savanyú. Hát a koktélokat, főleg az édes, tejszínes
fajtákat, mint pl. a Pina Colada; vagy a Swimming Pool. Vagy az egyszerű
vodka-narancsot. Meg néha a tequilát. Réges-régen a Vilmoskörtét is szerettem.
Úgy 10 éve. Azóta már nem.
Mondjuk, kicsit azért
lelombozó volt színjózanon bulizni… Egyebekben a túl nagy rongyrázást sem
kedvelem az ilyen party-étkeknél. A finom ételeket imádom. Főzni is tudok
(hejj, de jó is volt két ünnep között: folyvást süttem-főztem, mindenféle
finomat). De amikor – elnézést – a félszart csomagolják előkelő nevekbe, na azt
rühellem. Példának okáért: nagymama kalácsa vaníliás mazsola-mártásban: sima
fonott kalács féltenyérnyi háromszögekre vagdalva olyan öntettel leöntve, ami
leginkábbis a mazsis-vaníliás joghurtra hajaz. Hm. 🙁 Persze fél óra után
megszáradva. Hm. 🙁
Na sebaj. Nyáron a
Balcsi mellett elgrasszálok egy jó kis bárba, ott beszlopálok 1-2(-3?) Pina
Coládát és idült vigyorral az orcámon nézem a vizet, s mindeközben boldog
vagyok. Netán még pasi is akad addigra.
Bár… Attól félek, a
pasi-dologban én vagyok a ludas. Nem is kicsit. Sőt. Nagyon. Visszahúzódtam,
csigaházba költöztem, távolságtartó vagyok, nem tudok mit kezdeni bizonyos
helyzetekkel. Kívülről pont olyan, mintha elraktak volna valami savanyú-sós
lébe – pedig nem is. Csak… A fene tudja. Berozsdásodott az antennám. Én meg
egyedül nem tudom kipucolni, kéne hozzá egy ügyes kis ezermester. 🙂 Majd csak
erre ballag egy. 🙂
Na jó, viccet
félretéve, lehet, hogy túlságosan beleástam magam egy álomvilágba, onnan meg
nehezen találok ki. De vajon ki akarok-e egyáltalán jutni belőle?! Akárhogy is
nézelődök magam körül, valahogy kevesen, nagyon-nagyon kevesen vannak azok a
férfiak, akiken megakad a szemem. Ráadásul az még kevés… No mindegy. Ha más
nem, előbb-utóbb veszek egy apácaruhát. 🙂 Abban fogok flangálni a
melóhelyemen. 🙂
Apáca… Hmmmmmm…
Fagyi. 🙂
BÚÉK 2011!!!!! :-)
2011 január 4. | Szerző: hapcivirag
Bejegyzés költés alatt, annnnnnyi minden lelki ragyám van, hogy csak na! 🙂 🙂 🙂
Főleg Panna :o)
2010 november 17. | Szerző: hapcivirag
A munka mellett másra is jut időm… :o) Hát persze, dolgozni még egy kicsit. Hétvégén rendberaktam a kertet, hát egyrészt már ráfért – szégyellem magam, de 2 hónapja nem nyírtam le a füvet – , másrészt meg kifejezetten jól tud esni a fizikai munka. Sajnos némileg az otthoni állapotok is stresszelnek, főként Panna egészségével vannak zűrök mostanság. Negyedéves kontroll, de mivel augusztus óta nagyok a mandulái, így fül-orr-gégészet, torokváladék-vétel, vérvétel, pisinézés (másfél órát gubbasztottunk a rendelőben, mire pisilnie kellett, megitattam vele nagy hirtelen fél liter ásványvizet…) – mindez persze azt jelenti, hogy egy ekkora tehénlepény városban, mint Debrecen, a fél életemet autóban és orvosnál töltjük. A másik fele marad a munkára. A nagy mandulák okát nem találják, eddig három orvos mondta rá, hogy hát van ilyen… Se nem gyulladt, se nem tüszős, csak nagy. Ha légzési és nyelési problémákat nem okoz, maradhat. Nem támogatom a mandula-kivételt, több okból sem. Viszont Candida gombát találtak a torokváladékában, úgyhogy most ecsetelünk… Illetve hát nem ecsetelünk, mert akkor minden este behányna a szerencsétlen, hanem az ecsetelőből szívószállal rácélzok a hanyattfekvő, tátott szájú gyerek manduláira éééés csöppeeeeent… :o) Így is fuldoklik egy sort. Hétfőn vissza kontrollra, közben anyu másik szeméről is lekaparják a szürkehályogot (az egyiket már szeptemberben megcsinálták), tehát érte is lehet menni, 30-án meg tüdőgyógyászat a kisasszonnyal, mert most jön az ételsor: mi van a tejérzékenységével. Rádiós műsorban azt hallottam, hogy a tejallergia is okozhat nagy mandulákat. És július-augusztusban az orvossal megbeszélve bizony kapott naponta egy joghurtot… Augusztus végére meg meg is nőttek. Szóval, igazság szerint, leamortizál az orvoshoz rohangálás is, ami természetesen együtt jár a folyamatos idegeskedéssel. Istenem, add, hogy egyszer egészséges legyen a csöppem! Hm. A gombára azt mondta a fül-orr-gégész (aki egyébként egy jóképű, fiatal doktor bácsi, tehát Pannának eszébe nem jutott sírni :o))), hogy mivel az asztmájára használ inhalátort, nagy valószínűséggel az okozta. Mivelhogy a szteroid sajnos okozhat gombát. Hát klassz. Anyut megvakította, a fogait tropára tette, a lányom torka begombásodott tőle – de ha meg nem használnak gyógyszereket, hívhatom a mentőt. Anyu műlencséjét már nem fogja kikezdeni a szteroid, a leendő mű(vészi) fogakat sem, de inkább ez legyen, mint lassú kínhalállal megfulladjon (2008 szeptemberében majdnem ez lett. Mentőt kellett hívni hozzá az éjszaka közepén, mert egyszerűen kezdett megfulladni). Jahh, és persze el is felejtettem: Pannát majd vinnem kell fogszabályozásra is. NahálIstennek… Nem volt elég az eddigi, most jön hozzá még egy. Bár az igazság az, hogy akinek szintén tartósan beteg leányzója van, az ugyanezt csinálja végig vele – az egyik kollégám épp ebben a cipőben jár, hát náluk sem fenékig tejfel a negyedéves kontroll. Meg a folyamatos gyógyszerszedés. Nézzük a jó oldalát: annyira azért nem súlyos, hogy a pipáját magával kelljen hordania, esze ágában sincs magától fulladni, csak ha nem használja, akkor folyamatosan beteg és akkor viszont fullasztóan köhög és nem jut le a tüdejéig a levegő. Mióta esténként van inhalátor és orrspray, főként meg Béres Csepp, na azóta alig beteg. Csak időnként eszembe jut, hogy ami neki már-már természetes, az igazából mennyire nem az… És ez nagyon szar érzés. Úgy megszokta az orvoshoz járást, hogy a vérvételnél már simán elpletyizett az asszisztensnőkkel, a tüdőgyógyászaton az asszisztensnő már tiszta nagy barátnője… Örülök, hogy ilyen jó fej, de azért szívfájdító látni és megélni ezt a szituációt… Nem kicsit. Leginkábbis nagyon. Persze, egyébként az égvilágon semmi baj nincs vele, teljesen olyan, mint egy normális hétéves és ez azért kicsit jó. Sokkal rosszabb lenne, ha mondjuk nem mozoghatna eleget, vagy folyamatosan magánál kéne tartania valami gyógyszert. Dehát nagyszájú, örökmozgó, szemtelen kölyök. :o) Nem lesz vele egyszerű az élet – kb. tisztára olyan, mint az öcsém volt iskolásnak. Rengeteg esze van, de totál szétszórt. Inkább foglalkozik karkötőkkel, rajzolással, filctollal, naplóval, mint normálisan odafigyelne mondjuk az írásra. Lehet, van egy egészen enyhe diszlexiája is: azt vettem észre már egészen kicsi kora óta, hogy fordítva ír mindent és úgy is olvas, pedig jobb kezes. Azt, hogy „ím” úgy kezdi, hogy „mmmm….”. A betűket jól írja le, de a számokat, főleg a háromast meg az ötöst, időnként megfordítja. Ha 3-4 betűből álló szót kell lemásolnia, akkor időnként készakarva hátulról kezdi és visszafelé halad. Érdekes. Igazából nem zavar, mert kis odafigyeléssel rendben van és minél több betűt ismer, annál jobban imád olvasni. Hihetetlen, mennyire könyvmoly. Ennek rettentően örülök. Képes esténként suttyomban olvasni, alvás helyett. Csakhogy ez neki még nem úgy megy, mint a felnőtteknek, hogy pillanatok alatt elolvas egy-egy szót, 1-2 perc alatt egy oldalt (vagy esetleg még gyorsabban). Neki minden egyes betűvel meg kell küzdenie. És mégis. Egy-egy könyvcím végigbetűzése, a hangok összeillesztése eltart 4-5 percig is, de küzd. Igazából eszébe sem jut, hogy félbehagyja. Nagyon dolgozik olyankor. Percekig, összeráncolt homlokkal betűz. És amikor kijön (némi segítséggel, mert a kettős betűket még nem tanulták), akkor iszonyatosan boldog és büszek magára, hogy sikerült elolvasnia. Azt akarom, hogy ez így maradjon. Tehát segítek neki. Ülünk az ágyán és olvasunk. Ami betűt nem ismer, azt én mondom helyette. Időnként türelemre vagy odafigyelésre kell intenem, de eddig soha nem fordult elő, hogy elhajította volna. Tegnap este is felvonult a szobájába, dudorászott, molyolt, miközben én dolgoztam (mert ugyan mit csinálnék még otthon is), egyszercsak hív… A szobája falára fel van téve 2 micimackós poszter. „Anya, ezt figyeld!” És betűről betűre kiküzdötte, hogy „Micimackó Magazin”. Ugrált örömében, hogy ő milyen ügyes, hogy ezt is elolvasta egyedül… Mit tehet ilyenkor egy normális anya?! Hát persze, hogy össze-vissza puszilja meg agyondicséri az egy szem, nagyszájú, szemtelen, morcos, szép, édes, okos, aranyos, tüneményes leánykáját… :o) Ma reggel, mikor alig bírtam felébreszteni, bevallotta, hogy ez azért van, mert ő még titokban „olvasott”. Hát, ez legyen a legnagyobb bajom!!! :o) Szülinapjára kaptt egy ébresztőórát. Igaz, hogy nem a menekülőset (hát az nagyon nagy szám! Két kereke van, R2D2-módjára visít és gurulva menekül…), de már úgy szeretett volna egyet… Először is: zavarja a hangos ketyegés. Másodszor: úgy alszik reggel, mint a tej, esze ágában sincs felébredni arra az üvöltő hangra, amitől én a másik szobában rémülten ugrok ki az ágyból… Harmadszor pedig másnap közölte, hogy az anyapuszikkal ébresztés mégis inkább sokkal jobb… :o) Úgyhogy az ébresztőóra a fiókban landolt. :o)
Na megyek dolgozni…
(és betegre röhögtem magam egy cikkhez fűzött pasikommenten, aki halálosan megsértődött azon, hogy a cikk írója leírta: jólesett neki látni két jó pasit… De nagy az Isten állatkertje… És alacsony a kerítés… :o) No de én is szeretem a jó pasikat nézegetni… Annyira sorry… Annyira… Mindjárt sírva is fakadok a lelkiismeret-furdalástól… Bruhhhhahhahaaa… No more műkönny… Patakokban folyik… Na jó, bevállalom: a röhögéstől…)
Sokamunkasokamunkasokamunka…
2010 november 3. | Szerző: hapcivirag
Na igen… Tulajdonképpen ki sem látszom belőle. Ennek megfelelően a születésnapomat azzal töltöttem, hogy megpróbálkoztam a lehetetlennel: kicsit rendberakni a kertet (mert hétvégén meg az irodában húztam az igát). Hát nem véletlenül lehetetlen: persze, hogy nem sikerült… Viszont elültettem kb. 50 tő turkesztáni szilt (csodasövény, hehe), mert állítólag gyorsan nő és naaagyon jó sövénynek. Hát rajta. Még van kb. ugyanannyi, tehát a lányom szülinapján is ültetni fogok. 🙂 Na jó, nem. Vagyis nem egészen. Hérát megpróbáltam erőteljesen kondicionálni, hogy NE tapossa le a törpe növénykéket (ez abból állt, hogy először a parancs mellé orrbavertem. Csak kicsit! Mert tudom, hogy érzékeny az a drága lelke… 🙂 De mivel nem csak érzékeny, hanem mindenekfelett keményfejű is, ezért másodjára, mikor arra tartott – “Mi a fenét ásott ez el oda?!” kérdéssel a fején – erélyesen rászóltam, hogy NEM! és meg is magyaráztam: Nem mehetsz oda, mert te egy tank vagy, keresztülgázolsz mindenen, és ha ezeket is letaposod a negyvenöt kilóddal, sosem lesz szép sövényünk… Harmadjára, mikor arrafelé készült, hátrasandított a válla felett, kérdőn felhúzva a szemöldökét… 🙂 Mire megerősítettem, hogy disznóságra készül… Erre farokcsóválva odajött és letámadott, hogy “Na jó, nem, de akkor most játszanod kell velem!” Tehát az erőteljes kondicionálás vége az lett, hogy össze-vissza rágott, rámugrált, belefúrta a fejét az ölembe, fogócskáztunk és folyton a lábamra lépett. Na nem mintha ellenemre lett volna. :-)).
Hihetetlen, hogy mennyi minden történik velem és körülöttem, dehát – mint nálam ez elő szokott fordulni – bizonyos dolgokról még nem írhatok… Márcsak babonából sem. Dehát majd eljön az ideje.
A munkám olyan szinten lefoglal, hogy esténként még otthon előveszem a gépet és nekiállok dolgozni… Közben anyu másik szemét 22-én műtik (szürkehályog, az egyiket már megcsinálták), Pannával a kontrollvizsgálatok hegyeit másszuk meg, tüdőosztály, fül-orr-gégészet, vérvétel, közben iskola, közben hüvelykujj-ficam, tehát ambulancia, utána ezer bepótolnivaló (most, hogy őszi szünet van, anyu tud vele nap közben otthon tanulni, délután meg engem nyaggat), heti egy Bp., de általában vonattal jövök haza (de utálom! háztól-házig 5 óra), vagy másnap, de akkor is vonattal, kötelező szemészet, üzemorvos (persze mind Budán), a kocsim lámpája tropa, meg kéne csináltatni… És akkor még be is kell időnként vásárolni, meg gyógyszertárba futkosni – ez a város meg akkora, mint egy jólfejlett tehénlepény. Pfff… És ehhez jön hozzá, hogy idén nem voltam szabin, mert márciusig 4 napot a család betegei miatt vettem ki, az összes többit meg az államvizsgákra. Tehát kellőképpen elfáradtam.
Sebaj, fel a fejjel. Legalább haladok valamerre.
Tudom, hogy ez itt most nem egy borzasztóan érdekfeszítő bejegyzés lett – de csak úgy eszembe jutott, hogy kéne írni. Valamit. Hát, kár talán nem volt. 🙂
Kutya, kutya, kutya… Közelebbről: bullmasztiff, bullmasztiff, bullmasztiff…
2010 október 11. | Szerző: hapcivirag
Ma délben rájöttem, miért tetszik olyan iszonyatosan nagyon ez a fajta. Mert nyugis és csurig tele van a gazdája iránti imádattal, Héra meg betegesen imád bennünket. Persze, ez elég sok kutyafajtáról elmondható. A német juhászkutyáról például épp annyira nem, mert annak a munkamániája mindent elhomályosít – nem is szabad, hogy egygazdás kutya legyen, hiszen szolgálati kutya és egy-egy kutyavezető-váltáskor nem mehet tönkre lelkileg. A magyar agár is hasonlóan gazda-imádó, mint a bullmacik, csakhogy olyan öntörvényűség, vasakarat és keménység társul hozzá (legalábbis egy vérbeli magyar agárhoz), amihez szintén legalább annyi vasakarat, keménység és dominancia kell a gazda részéről is… Namármost én erre nem vagyok képes. Próbáltam, de én sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok eléggé vasból – bár soha egyik kutyámat sem kényeztettem el. A következetesség megvan, de a fizikai erő hiányzik… Amikor az emberre ráfordul egy 25-35 kilós izomcsomó, akkor azért jó, ha van testi erő is, nem csak ész… 10x gyorsabbak, mint az ember és hihetetlen erejük van. Jágóval és Cirippel folyamatosak voltak a harcok. Mindkettő engedelmes volt, de ha bele mertem szólni abba, hogy ők verekedni akarnak, abból mindig balhé lett. Ciripnél elég volt a szöges nyakörv, hogy lecsillapítsam, Jágó meg olyan rafkós egy dög volt, hogy igen nehéz volt megreguláznom őuraságát…
De mindezek fárasztóak voltak számomra. Ráadásul nem vagyok egy „kontaktos” alkat (vagyis kifejezetten szeretem, ha békén hagyják az intim szférámat – nem közelítek szívesen senkihez és azt sem szeretem, ha belemásznak azt intim zónámba). Cirip ebben jó volt, mert távolságtartó volt, csak időnként jött rá a szeretetroham és mászott az ölembe :-). Jágó is jó volt benne, de ez német juhászkutyánál elég ritka és ráadásul nemkívánatos is.
Az a helyzet, hogy eleget stresszelem magam a munkahelyen és a magánéletemben – őrült mennyiségű dolgom van és időnként nagyon belefáradok (mint pl. most is: anyu szemműtéte, a gyerek egy hónapos gipsze, a rengeteg szar szerződés átírása, a bevásárlás, a nátha, a víz, a csekkek, a… nem is sorolom). Emellé pedig pont arra van szükségem, hogy a kutyám, aki otthon vár (mert kutya nélkül viszont nem élet az élet), az nagyon örüljön nekem, imádjon, de ne stresszeljen tovább. Ne kelljen vele még munkavizsgára készülni, ne kelljen vele még külön tréningre járni, ne kelljen még külön azon aggódni, hogy nem tudok vele naponta-kétnaponta egy órát komolyan tréningezni – és ha nem, mert egyszerűen képtelen vagyok rá, akkor meg jön a lelkiismeret-furdalás… Épp ezért tetszik ez a fajta. No stressz. Az egész kutyából árad a nyugodt bátorság, a jóindulat és a kedvesség. És bár délutánonként, amikor hazaérek, körbepattog ő is, egy idő után lenyugszik és elvonul. Vasárnap tettem-vettem a kertben, Héra óránként megnézett, megsimiztette magát velem, aztán lefeküdt szemlélődni. És ha épp simogathatnékom volt, akkor odamentem, megvakirgásztam a fejét és mehettem a dolgomra. Fel sem kelt, csak csóválta a farkát.
Péntek este felmentünk Pestre. Ugyanis itt rendezték meg a II. Bullmastiff World Cup elnevezésű világversenyt, kifejezetten bullmasztiffok számára. És én nagyon kíváncsi voltam rá, hogy vajon Héra és a többi bullmasztiff viszonya milyen… Hogy tényleg mind olyan-e, mint ő… Hogy tényleg mind olyan nyugis, jóindulatú boci, közben meg félelmet még hírből sem ismerő, domináns jószág-e, mint ő. No és persze, jövőre az Egyesült Államokban lesz, tehát, ha most nem nézem meg, valszeg nem lesz már rá túl sok lehetőségem.
Kész lettem. Igen. Mind. Mind olyan. Egyszerűen hihetetlen. Túlságosan hozzászoktam a német juhászkutyák pörgéséhez, kekeckedéséhez… Több, mint 200 kutya volt nevezve, és a csarnokban CSEND volt. Se acsarkodás, se „óvatosan menjünk el mellette…”, se semmi. Minden oldalról kutyák és mind nyugodtan – AKKORA fejjel, mint egy mikrohullámú sütő, hogy az ember keze egészen pirinyónak tűnik, amikor megsimizi őket… Héra sem egy kis darab, de a kanok kb. 3x akkorák – és mindet sima felvezetőpórázon, vagyis „madzagon” lehetett felvezetni és irányítani. 50-60 kilós borjúk, akik, ha hozzájuk szóltam, elolvadtak és pont olyan kíváncsian, mint Héra, centiről-centire végigszaglásztak. Nincs pusziosztás, nincs felugrálás, nincs harapdálás, nincs ugatás. Nyugalom van és jóindulat. És dominancia… Volt egy konyhaszekrény nagyságú kan, ketrecben, aki időnként egy-egy kutyát kinézett magának és neki akart menni (ez az egy ilyen kutya volt a több mint 200 között…). Kétszer fordult elő, és mindkétszer a nagy nyugalmú ebekből harcra kész jószág lett, akik egyetlen másodpercet sem késlekedtek a válasszal…
Elvesztem… Nyugodt, problémamentes szeretetgombócok, akik a gazdáikat (tehát az egész családot) istenként tisztelik (megtörtént esetek: a gyerekkel óvatosan bánunk, nem vadulunk vele; a nagymamát megtámasztjuk, ha el akar esni…), a jóindulatú idegenekkel jóindulatúak, de kiváló a védőösztönük. Bátrak, kíváncsiak és szeretettel bármit meg lehet nekik tanítani. No tréning (persze az alap engedelmességi gyakorlatok kötelezőek – no és én pl. nyomkövetéssel is szívesen molyolok velük, mert imádják a szagokat), no munkavizsga, no fejremászás, no stressz . Csak a szeretet, a nyugalom, a beszélgetés, a nyugis séta és a hihetetlen biztonságérzet.
Héra pénteken éjfél utánig várt a kapuban és panaszosan, vékony hangon ugatott utánunk – hiába etette meg anyu, hiába próbálta megnyugtatni, makacsul ragaszkodott a kapuhoz és várt bennünket rendületlenül. Másnap délutánig. Nekem nem kell ennél több…
Képek itt:
http://gallery.site.hu/u/Jancso_Reka/bullmastiff_wold_cup_2010/
Videó a Best In Show-ról:
http://portal.ebugatta.hu/?q=node%2F639
3 évente vajon váltani fogom?!
2010 október 6. | Szerző: hapcivirag
Most sem értem, hogy ha 3 évig ugyanazzal a felhasználónévvel és jelszóval működött a dolog, most „hirtelen” miért nem… Lehet, csak 3 évig engedi írni? 😀 😀 😀
Na mindegy, többet nem lovagolok a dolgon. Csak azért nem tetszett, mert időközben összegyűlt még egy pár dolog, amiről szerettem volna írni, közben meg nem ment.
De megpróbálom összefoglalni („de”-vel kezdünk mondatot? 🙂 ).
Ismét jöttek a pillék, csütörtökön és pénteken.
Úúúúgy szeretem a pilléket, lassan ragaszkodni fogok hozzájuk. 🙂 Gazdájuk egyebekben egy nálam fiatalabb emberke, akire sem a „srác”, sem a „pasi”, sem a „fickó”, sem semmi egyéb megnevezés nem illik, olyannyira kilóg a sorból. Kinézetre „pasi” (legalábbis azt hiszem). Az észbeli képességeit tekintve simán az „uram” illene rá a legjobban, lélek dolgában pedig kiválóan ötvözi a nagy kujont és a kisfiút. 🙂 Fura egy ember, na. És nagyon kedves kis párbeszédeink szoktak lenni. És (na ezzel tuti nem kezdünk mondatot) mindig mosolyognom kell, ha a közelemben van, márpedig, ha van rá lehetősége, ezt gyakran megteszi. Azon szoktam csodálkozni, hogy ha beszélgetünk, mindig emlékeztetnem kell magam, hogy fiatalabb nálam, mert vagy én vagyok túlzottan infantilis (hát… szitutól függően inkább az a kivétel, amikor nem vagyok az… 🙂 ), vagy ő tapasztalt már túl sokat. Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy az ember lánya ugyanúgy működik egy idő után, mint az ember fia bizonyos kor felett: kedveli a fiatal husit. 🙂 🙂 🙂 Na jó, nem genyózok… Mindenesetre szeretem a pilléket.
Az én édes drága kicsi pöttöm leánykámnak szeptember 23-án kificamodott a jobb hüvelykujja. Nem annyira vagyok megelégedve a sulival, mert bár a tanítók hihetetlenül fantasztikusan jók, de a gyerekek egy része nagyon problémás (megpróbálom körülírni a gondot, anélkül, hogy bármilyen embercsoportra utalnék faj, nem, felekezeti hovatartozás, pénzügyi és kulturális helyzet tekintetében… Debrecen külterületén lakunk, ahol igen sokan alkalmi munkákból és a családtámogatási rendszerből tengetik életüket – némelyek evés helyett is isznak, továbbá a pénzszerzés egyik módjának a javak jogosulatlan eltulajdonítását tekintik. Valamint egynémelyek szerint a gyerek nem azért van, hogy iskolába járjon, így hát Pannának van olyan osztálytársa, aki 9 évesen elsős – mert az előző 2 évben több, mint 250 igazolatlan órája volt…). Szóval, Pannának kificamodott a jobb hüvelykujja – ezzel biztosította az Élet, hogy nehogy túlságosan a többi gyerek előtt járjon tanulás ügyében. Ugyanis most unatkozik, írni meg nem tudom, mikorra tanul meg… Bal kézzel dolgozik, de csak mert szétunja a fejét. Bal kézzel is simán ír nyomtatott betűkkel, főként az osztálytársai nevét. Azért remélem, ez nem fog gondot okozni – október 20-án veszik csak le a gipszet. Lesz mit behozni otthon. Tuti menni fog, csak kicsit sajnálom, mert 1 hónapos gipsz után megmozdítania sem lesz könnyű a jobb ujjait, nemhogy sokat írni jobb kézzel… 17 évesen egy ju-jitsu edzésen kificamodott a bal térdem. Hetekig gipszben voltam. Mikor levették a gipszet és az asztalon ülve egy természetes mozdulattal le akartam lógatni az addig egyenesen tartott lábamat, azt hittem, belehalok a fájdalomba… Pfff… Szóval első héten majdnem kiszúrják a bal szemét, a harmadikon meg egy hónapra gipszet kap. Marha jó. Persze, hozzátenném, az ambulancián ennél sokkal súlyosabb esetekbe ütköztünk folyamatosan. Betört fej, kicsavarodott teljes bal kéz, kificamodott boka, eltörött lábujjak – mind iskolabaleset. Nem is értem. Most jön a „bezzeg az én időmben” duma. Na jó, nem. Csak hozzágondolom…
Hogy ne unatkozzak, a baleset előtt 3 nappal műtötték anyu egyik szemét. Hehe. Valahogy sosincs időm szusszanni sem, nemhogy nézni ki a fejemből… Mindkét szemén szürkehályog van – illetve a balon már csak volt. November 22-én műtik a másikat, még nincs betojva, de szerintem 2 nappal előtte már majd zabszem sem fog férni… Amit nem csodálok. Azt mondta, 10 perc volt, de annyira fájt, mint még életében soha semmi, pedig kibírt pár olyan dolgot, amibe én biztos belehaltam volna… Szóval ő meg két hétig nem hajolt, nem cipelt, nem olvasott – így aztán szerencsétlen tulajdonképpen SEMMIT nem tudott csinálni, cserébe folyton rákiabáltam, hogy NE HAJOLJ!!! – mert mindig elfelejtette. Hát az első hét kicsit húzós volt számomra, a gyerek még nem tudott egy kézzel vetkőzni-öltözni, szegény anyu csak ült bénán a konyhában, úgyhogy nem ártott volna egy klón belőlem vagy anyuból (hát Pannából nem hiányzott, így is olyan, mintha hárman lenne… :-)). Mint tudjuk azonban, az idő sok mindenre jó – tehát megszoktam, meg mostmár javult is a helyzet.
Aztán… Van nekem egy ebem, Héra néni. Fajtáját tekintve egy idős bullmasztiff ex-szuka. Nemsokára egy éve lesz, hogy nálunk van. Tavaly tettem is be ide róla képet, voltak is kalandok (elveszett, de megkerült; kerítést bontott, szökdösött), nevelés, összeszokás, miegymás. Kb. 3-4 hónapja vettem észre a változást. Hihetetlen. Szerintem Jágó küldte maga helyett. Van már 1-2 fajta, ami szerelem, csak nincs lehetőségem tartani. Fő ilyen a magyar agár, Cirip miatt. Aztán a német juhászkutyákat is szeretem, de azok közül csak keveset, leginkábbis azokat az egyedeket, akiket Jágó tenyésztője tenyészt – máig kemény és szép kutyái vannak, épp hétvégén beszélgettem vele a HNJE főtenyészszemléjén (bibíí, ott is voltam ám!). Héra idekerülése és beszokása után újabb szerelem született, és felkerült a magyar agárral egy sorba. Én még ilyen kutyát nem láttam, pedig 20 évig foglalkoztam kutyakiképzéssel. Igaz, azok főként juhászkutyák voltak. Ez a kutya egészen más indokból dolgozik. Egyszerűen azért, mert imád bennünket. Nem a dolgozás szeretete miatt, nem zsákmányösztönből (pedig az is van neki), nem a kaja miatt… Azért, mert imád. Kézzelfogható jelei vannak ennek, attól kezdve, ahogy ránknéz, ahogy véd bennünket, addig, hogy amíg haza nem érek, szoborként vár rám a kapuban… Őrületes mennyiségű szeretet szorult belé és úgy döntött, hogy mindet ránk pazarolja. És nála nincs olyan, hogy egy embert kipécéz, aki falkavezér lesz. Pannának is engedelmeskedik, pedig kb. 2x olyan nehéz és jóval erősebb, mint a gyerek. Persze, ennek folyományaképpen imádjuk. De hát ezen nincs mit csodálkozni – például lehet vele társalogni, egész mondatokat megért, pofákat vág és időnként megsértődik. Ha laikus mondaná, hogy egész mondatokat megért, körberöhögném. Én ezt a kutyát már nem nevelem, emberi korra átszámítva 70 év körül van, mit neveljek rajta… De azért kísérletezni szoktam vele. Döbbenetes, amit művel. Nem parancsszavakra van szüksége, hanem megérzi, mit akar tőle az ember. Ha például azt akarom, hogy a nyitott kapun ne menjen ki, nem egy rövid tiltószóra van szükség. Hanem arra, hogy elbeszélgessek vele: „Héra drágám, most ne menjél ki, nemsokára jön XY, őt várjuk, nem sétálni indulunk.” A kutya lendülete erre megakad és a nyitott kapuból visszafordul, mellém áll és együtt várjuk XY-t, közben én vakargatom a fejét. És nem egy ilyen sztorim van vele kapcsolatban. Ha az ember durván nyúl hozzá (már szerinte durván…), azt utálja. Ha rácsapok a seggére, mert valami disznóságot csinál, akkor a szemében mérhetetlen megbántottságot látok és úgy besértődik, hogy csak röhögni tudok rajta. De tartja magát. Vagy 10 percig… Ugyanakkor egy rettenet domináns kutya és azt a szót, hogy félelem, egyszerűen nem ismeri. Nincs a szótárában. Törölve. Benne sem volt. Soha a büdös életben nem láttam még félni, semmitől. És senkitől. Ez is nagyon tetszik benne. Annyiszor teszteltem már mindenfélére – rettenthetetlen. Ha elmegyünk egy végállomásra beálló, kivilágított, büdös, zajos, bazi nagy busz mellett, akkor ő nem arrébb megy, hanem beles az üvegajtókon és fel akar szállni… Ha bárki ránk kezet emel vagy gyanús mozdulatot tesz, nem fülét-farkát behúzva menekül, hanem a mozdulat intenzitásától függően vagy nyálat fröcskölve, másfél méter magasra ugrálva, magából kikelve tombol (és első, halk szóra abbahagyja), vagy megváltozott testtartással, mereven, „üvegcserepeken járva”, félelmetes pofával szemléli az illetőt és látszik rajta, hogy még egy, egyetlen egy gyanús mozdulat és ugrik, mint a felhúzott rugó. Ugyanakkor mi kivehetjük a szájából a kaját… Túró Rudi zabáló. Érkezünk a bevásárlásból, Héra már a kapuban vár farokcsóválva és bentről nyújtogatja a nyakát, úgy les bele a szatyrokba, hogy van-e benne Túró Rudi… És ha van, akkor iszonyat boldog és nem tudunk tőle bejutni, mert fegyelmezetten leül a kapu elé… Hátha kapja… Mert persze nem lop ki soha semmit a szatyorból vagy kosárból, még a TR-t sem, pedig tudja, hogy az az övé… Ezt a kutyát nem lehet nem szeretni. Ezt a kutyát imádni kell, ami automatikusan jön, mert amikor azt látom, hogy csütörtökön éjjel 11-kor, Pestről hazaérvén rendületlenül vár a kapuban, majd, mikor meglát, vékony hangon ugatva iszonyatosan örül nekem, körbetáncol, megrág, pattog a boldogságtól, nem tudok mást tenni. Csak viszontimádni. Mert szeretem a kemény kutyákat és benne kiváló módon van ötvözve a keménység és a mérhetetlen mennyiségű szeretet. Soha nem láttam még ilyet. Talán Müzli, a pitbull volt hasonló, de ő testőrnek nem volt jó, mert mindenkit egyformán szeretett. Minden más stimmelt. Úgy tűnik, ezek a laikusok által harci kutyának titulált ebek akkora szeretetmennyiséggel rendelkeznek, mint pár más fajta együttvéve… Az amerikai staffordshire terrierekről is ugyanezt hallottam, meg pár nagyobb testű „harci kutyáról”. Nyilván érteni kell hozzájuk, de ha jó kezekbe kerülnek, valószínűleg hasonlóak lesznek, mint Héra. Aki egyformán őriz engem, anyut és Pannát. Újabb szerelem született… A bullmasztiff. 🙂
(naaa, milyen házőrző vagyok?! :-))
(Malackaaaaaaaa… Az én malackám! 🙂 🙂 :-))
Nyah. Mostmár kezd kifogyni a sok-sok mesélnivaló, elvégre is szó volt már lepkendőkről, iskoláról, lányomról, anyuról, kutyáról… A meló meg ugyanaz, mint eddig volt, néha mókuskerék. 🙂
Héra
2011 január 30. | Szerző: hapcivirag
Héra élete legnagyobb útjára készül.
Nemsokára el kell indulnia – és felteszem a kérdést: ugye minden kutya a mennybe megy???
A házában pihen. Már nem eszik, nem iszik, a farkát sem csóválja, hiába beszélgetek vele és simogatom. Csak fejét emeli fel.
Emlő-, nyirokcsomó-, nagy valószínűséggel máj- és tüdődaganata van, valamint idegrendszeri problémák is felléptek nála hirtelen, tehát lehet, ezek a rohadék rákos sejtek a gerincét is megtámadták.
10 éves. Én tudtam, hogy már nem fog sokáig élni, mert túl sok mindenen ment keresztül.
Csak…
Csak kértem volna még egy kis időt.
Ha a Jóisten meghallgat, javulni fog.
De hiába kapott szteroidot, antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, B-vitamint, még a házába is én vittem be, mert csak felállni bír, ha nagyon muszáj. Lépni már nem.
Nagyon kérem a Jóistent, csak még egy kicsi időt adjon nekem, neki. Csak még egy kicsit.
Oldal ajánlása emailben
X