Elgurult vagy fél marék gyógyszerem…

2011 szeptember 21. | Szerző:

Másodjára persze az ember (legalábbis én) finomítja e sarkos véleményét, de még akkor is, ha azt mondom: „érdekes emberek blogjaiba olvasok bele e helyt”, a lényege ugyanaz marad. 🙂

Persze, mi az a normális?!

Meg tudom, mit jár a szám (kezem), mikor nagy valószínűséggel én is idióta vagyok, csak máshogy?!

Meg mégis mit gondolok én magamról, tán tökéletes vagyok, hogy így lehordjak másokat?!

 

Nos, időnként kóborlok a blogok között és önhatalmúlag, egyénileg, egyedül és más véleményére nem kíváncsian úgy döntöttem, hogy ezt gondolom egy-két blogíróról. Meg még azt is megengedem magamnak, hogy égnek áll a hajam némelyiküktől és tényleg pszichiátriai esetnek gondolom egyiket-másikat. Végülis megtehetem, nem?! Mint ahogyan más is megteheti mindezt simán, ha megtalálja az enyémet.

Az, hogy nem az adott emberke blogjába írom le a véleményemet, az nem azért van, mert egy sunyi dög vagyok. Egyszerűen csak nem gondolnám, hogy jogom van mást megbántani. Nekem is valószínűleg rosszul esne, ha a blogom mellé kommentbe szép körmondatokkal megindokolva beírná valaki, miért vagyok unszimpatikus és teljesen agyalágyult. Míg, ha ezt a saját blogjában teszi, úgy írja ki magából a saját véleményét, hogy azzal engem nem bánt meg, hiszen valszeg nem is találom meg, s ha meg is találom, nem biztos, hogy magamra ismerek, s ha mindkettő teljesül is, elkönyvelem magamban egy mezei vélemény-nyilvánításnak és nem gondolom azt, hogy valaki, akinek nem tetszik a blogom, csak azért belémköt, hogy neki jó legyen – hiszen végülis nem tart senki pisztolyt a fejéhez, hogy olvassa, ami nem tetszik neki. Ejj, ez de milyen szép körmondat lett! 🙂

Azért nem könyv- vagy filmajánlót írok most ide, mert nem ahhoz van kedvem. Ez ennyire egyszerű. Pedig olvastam jó könyvet (Dumas-t) és láttam kevésbé jó, ámde kellőképpen izgi filmet is (Tripla X 2). De már olyan régen turkáltam más szennyesében (mér’, végülis erről van szó, nem?! Más kérdés, hogy önként és dalolva ömlesztik az ember lába elé – ahogyan teszem azt én is), hogy egyszerűen jól esik egy kicsit más lelkével is foglalkozni és mást kritizálni (magam helyett, mert abban azért elég jó vagyok).

Tegnap amúgy átmentem a szomszédasszonyomhoz. Nem tudok róla, hogy blogot vezetne (ettől persze simán vezethet), tehát nem is ezért írom. Csak úgy… Eszembe jutott. Csapongok össze-vissza, mert egyszerűen ilyen kedvem van. Fáradt vagyok és beteg is, de nincs rossz kedvem, csak némileg megvesztem – biztosan a gyógyszerektől. Kerek drazsé, négyszögletes drazsé, édes drazsé, keserű lötty, por, szuszpenzió… Jajj… Reggel nem vettem be, csak fél marékkal… Biztos azért vagyok ilyen ökör. Na de mindegy. Nem ez a lényeg.

Szóval, van ez a szomszédasszonykám, aki szerintem tök jó csaj (egy évvel idősebb nálam, tehát kábé olyan vén, mint én, így aztán simán lecsajozom). Tény, annyira nem ismerem, hogy lelkének minden rezdülésére azonnal rájöjjek, de – eddig és velem – jó fej volt. Van egy tök jó pasija (télleg tök jó). Tegnap tőlük hazafelé menet némi fejcsóválással megjegyeztem magamnak, hogy nekem akkor sem kéne ilyen kapcsolat, ha csak egyetlen férfi lenne ezen a szerencsétlen sárgombócon. Inkább egyedül rohadok meg, komolyan! A pasi ottlétemkor épp abba kötött bele, hogy miért olyan hülye a szomszédasszonyom, hogy hígra főzte a kávét. Merthogy a pali soha nem szokta bekészíteni a kávét, most mégis megtette. A csaj meg kábultan, ébredés után (éjjel dolgozott, nappal aludt) beleöntött a KVfőzőbe még egy adag vizet és lefőzte. A pasas azzal piszkálta a csajt, hogy nem tán a kávét is szemétbe öntötte lefőzés nélkül és tett bele másikat? Mire a csaj némileg elkeskenyedve a piszkálástól megjegyezte, hogy nem, a kávét nem cserélte le újabbra. Na, akkor meg ez volt a baj, hogy még egy adag vizet rakott bele, de a kávét már nem cserélte ki…


Namármost, rajtam általában minden meglátszik, amit gondolok. Nem tudom, milyen magasra szaladhatott a szemöldököm…

A vitát végülis a csaj azzal zárta le, hogy épp elég volt mára a b***ogatásból, hagyja őt békén.

Aztán persze eljöttem.

Több minden is megfordult a fejemben, de csak úgy „lájtosan”. Először is: oké, hogy szomszédok vagyunk, de azért mégis, valamilyen szinten vadidegenek egymásnak. Fain pali lehet, aki egy félidegen előtt szétszekálja a szerelmét. Tulképp az is kábé ilyen kafa, aki a barátaik előtt szekálja halálra. Azután: na itt gondoltam a fentieket: hogy igazából én inkább átköltöznék a lakatlan sziget túlsó felére és tengeri sünt szelidítenék, mintsem ezeket úgy napra-nap hallgassam.

Mindezek után az is átsurrant kicsiny kobakomon, hogy hátööö lehet, én vagyok a nájv hülye, de mégiscsak egyedül döglök meg, habár szentigaz, hogy magammal legalább békében. Eddigre persze már elértem a kaput, ahol a hangyabo(l)y és a hangyagörl vártak rám kitörő farokcsóválással, azon ügyködvén, hogyan lehetne mégiscsak kinyitni a kaput. Így aztán előző program törölve, aktiváltuk a kutya-kertbentartó-deugyanakkorkapukinyitó szoftvert, ami azért két izgő-mozgő mókusbogár mellett bonyolult szervezési készségeket igényel. Háhá, mit nekem önéletrajz álláspályázathoz?! Igazából már bármit képes vagyok leszervezni, gyerekszülinaptól nagynénitérdműtéten át siserehadszökésakadályozásig. Azért kicsit sajnáltam a szomszéd csajt, a régi önmagamra emlékeztetett… Télleg… Basszus… Akkor mi is lehet vajon a jobb? A régi életem, vagy a mostani?! Hát ez csak úgy most jutott eszembe, de már most tudom a választ: a mostaniiiiii!!! 🙂 Hát már csak mert régen volt pasim, mit pasim, élettársam, szóval nem voltam egyedül, amiért most itt nyavalygok időnként. Szóval, élettársam volt – csak épp azt kérdőjelezném meg a mai fejemmel, vajon életem volt-e?! Most meg tök jól érzem magam a saját életemben, csak épp egyedül vagyok. Mármint társilag. Mer amúgy nem. Hát, az ember bizonyosan társas lény, de azért ennnnnnyire nem! 🙂

Nézzenek már oda, hogy leegyszerűsödött a stílusom… Hehh, mintha valami útszéli parasztlány lennék, pedig nem is.

Hol a bogyóm?! 🙂

 

Címkék:

Most hallottam a rádióban…

2011 szeptember 18. | Szerző:

 

Címkék:

Nahát, jól eltűntem…

2011 szeptember 17. | Szerző:

…De mi a fenét csináljak, ha egyrészt iszonyat sok a dolgom, másrészt meg kedvem sincs írni?!

Nagynénémet végülis Szegeden műtötték, a csípőjét és nem a térdét – múlt csütörtökön. Itt Debiben nem volt megoldható normális keretek között.

Panna lányom másodikos lett, eddig egész ügyes. Sosem gondoltam volna, hogy egy gyerek 8 éves kora előtt elkezd kamaszodni, dehát itt most szembesülök a valósággal.

Elhagyott a régi írókám és nem tudom, hogyan lehet visszaszerezni. 🙁

Mostanában csak humortalan dolgokon jár az eszem, úgyis mint munka, munka, vállalkozás, vállalkozás, munka, gyerek, iskola, Budapest, fáradt vagyok, aludni akarok, lusta dög vagyok – meg ilyesmik.

– Időközben többször mentek, nehogy elszálljon nekem az egész. Nincs kedvem Word-ben írni először. –

Mivel már itthon is van net újra, megint tudok betenni zenéket, amiket manapság csak akkor hallgatok, ha épp futok (megőrültem: múlt hétig heti 21 kilométert nyomtam le… Most meg két hete nullát. Nahh, ez se normális). Szóval, a zene is hiányzik. Modernültem egyébként, mivel a futkorászáshoz a Rádió1-et hallgatom. Mostanság szoktam rájönni, hogy a régi kedvenceim még mindig marha jók.

Csak írok előbb Word-ben, mert ezt itt simán bezártam egy mozdulattal… Addig is egy viszonylag friss zene (nem húsz éves kedvenc), én rózsaszín pingvinnek nézem szegény palit így kapásból, vagy egy rózsaszín plüssmacinak. 🙂 De a hangja tetszik…

Aztán van még egy másik, szintén friss, marha hülye videoklippel, de a zenére istenien lehet gyalogolni meg futni is.





De azért… Simply Red, George Michael, az Aerosmith és még sokan mások sokkal inkább tetszenek, mint ezek a modern szöszök. 🙂

No de, mit is csináltam ez alatt a fél év alatt (kábé), míg eltűntem? Hát először is, júniusig minden hónapban kísérgettem a nagynénémet a klinikára. Volt olyan hónap, hogy három hetet volt nálunk. Közel sem egyszerű az öreglány, sőt, annnnnyira szép bonyolult, hogy aztaleborultbilifülit! Azon még röhögtem, hogy anyámtól felháborodva kérdezte, miért enged el engem (34 évesen ugyebár…) sötétben futni, de mikor már azt kezdte a fülébe sugdosni, hogy nehogy kutyát engedjen nekem idehozni, kicsit kezdtem ideges lenni. Mindezt persze a hátam mögött. Sebaj, anyukám állta a sarat, bár igen nehezen.

Amúgy kutya van. Kettő is. 🙂 Csak a nagynéném nem tud róla. Ehhe… Van egy Zizink, aki július 18-án a kukák mellől szegődött mellém, akkor volt 4 hónapos – nekem meg nem volt szívem elzavarni. Így aztán maradt. Beteszem egy képét, hát, szerintem azon is látszik, hogy elég zizzent, pörge és agyas csajszi…

A másik pedig Zeusz (hiába, no, a Z betűsök most bejönnek…), akit augusztus 26-án kaptam egy barátnőmtől, szinte napra pontosan 3 hónaposan. Well, és még egyszer well, nem fogjátok kitalálni, milyen fajtájú ő! Kicsit lentebb megadom a megoldást. 🙂 Bár annyit elárulhatok, a névválasztás nem volt véletlen Héra után…

(bullmasztiff. pont, mint drága, édes, egyetlen Héra nénink)

Róla is teszek be képet, mert irtó édesen néz ki ilyen babának. Később persze… Na ja, később már komoly kutya lesz, Héránál egy kicsit nagyobb (kicsit?! Na mindegy). Meg kettejükről is. Most még kábé egyforma magasságúak, bár Zeze az elmúlt 3 hétben másfélszer akkora lett, mint Zizz… Zizike 6 hónapos, szerintem sokat már nem fog nőni, most 7 kiló körül van, szóval, nem egy ijesztő vadállat. Zeuszkám múlt héten 12,5 kiló volt, szóval… Szóval hasonló magassághoz majdnem dupla súllyal rendelkezik 3,5 hónaposan. 🙂 Felnőttként úgy 55 kiló lesz… 🙂 Zizz pörög, mint egy jó terrier, Zeusz meg nyugis, nehéz kihozni a sodrából, pontosan úgy, mint ahogyan az egy jó bullmához illik. Aztán persze Zizznek időnként sikerül kiborítania Zeuszt, olyankor jön a TANK-effektus, amit anno Hérától már megszoktam. Mindig mindenen úgy kell keresztüllmennie egy bullmasztiffnak, mint egy tank. S ha Zizz nagy nehezen felhúzza Zeuszt, az egyszerűen összecsomagolja és ráül. 🙂

Hát igen… Szerintem szép az élet két égetnivalóan rossz, de imádattal teli kölyökkutyával. Később lesz az igazi, amikor Zizz ilyen kicsi marad termetre, de igazi, vérbeli terrier lesz, Zeusz meg ugyanilyen mafla marad, csak bazi nagy lesz. Jól illenek majd egymáshoz. 🙂 Egyébként már most imádják egymást. Egymás hegyén-hátán alszanak, s ha Zizit bezárom, mert éjjel túl nagy a szája, akkor Zeusz reggel úgy örül neki, mintha bizony egy életre akartam volna őket elszakítani egymástól. 🙂 Nagyon buli két lüke.

Aztán, mit csináltam még… Hát, dolgozom, mint egy hülye. A nagy titok, amit nem akartam elárulni, mert még nem volt biztos, az egy újabb bécsi ajánlat volt. 8 hónap után derült ki, hogy mégsem megyünk Bécsbe, mert a főnököm sem megy, mert itthon jobban tetszik neki – rám meg pont kint lett volna szüksége. Szóval, maradunk. Bécs storno. Nekem végülis totál mindegy volt a megoldás, mindkettő (Debrecen vs. Bécs) mellett és ellen fel tudtam sorolni érveket. Bécs bizonyosan szebb, de ott nem lehetne sem Zizz, sem Zeusz – és még sorolhatnám az Adenauer-keresztbe rendezett pozitív és negatív dolgokat. A cégcsoport jelenleg kábé 600 embert foglalkoztat és én vagyok az egyedüli jogász. Egy ügyvédi irodával még együtt dolgozunk, de őket csak a nagyon durva ügyekbe szokta belevonni a főnököm. Szerencsémre. Szeretek velük dolgozni, mert azt gyanítom, az ország néhány legkomolyabb ügyvédje dolgozik ott, hihetetlen tudást és tapasztalatot halmoztak fel, amibe engem beengednek. 🙂 A beengedés persze nem megy fáradság nélkül, azért most legutóbb csak sikerült egy 4 és egy 7,5 órás non-stop tárgyalást legyűrni… Van minden, mi szem-szájnak ingere, lassan az a véleményem, hogy elég nehéz lesz számomra vállalkozási szerződések terén újat mutatni! Nagyon élvezem. Viszont a szabadásg alatt is dolgozom, pár órán kívül nem nagyon tudom kivonni magam a pörgésből. Azalatt a pár óra alatt meg a saját vállalkozásomat próbálom jófelé terelgetni…

Vajon az, hogy elhagyott a régi írókám, annak a jele lehet, hogy felnőttem?! Basszus, annyira izé érzés! Épp valamelyik nap mondtam a barátnőmnek, hogy tisztára úgy ézrem magam, mintha 23 éves lennék, csak aztán bele kell nézzek a tükörbe… 🙂

Tükörbe nézés… Apropó. Tavasszal utánérdeklődtem, vajon lehet-e a kancsal bal szememet javítani műtéttel. A jó hír az, hogy lehet. A rossz, hogy teljesen felesgeles, ugyanis egy idő után úgyis visszakancsalodok. 4 évesen műtötték a jobb szememet és emiatt nem tanultam még két szemmel egyszerre nézni. Tehát vagy az egyiket használom, vagy a másikat, a kettő együtt nem megy. Pedig próbáltam… A végeredmény valami homályos massza és szédülés, az erőlködésről nem is beszélve. A jobb szemem annyira jó lett, hogy azt használom főként, így a bal izmai ellustultak. Hát, ez van. Ha ezt tudom korábban, felváltva használtam volna őket. Egészségügy továbbiakban: a lányomnak májusban mandulagyulladás, júniusban 44-es süllyedés, mire kiderült az arcüreggyulladása, megjártuk a hadak útját rendesen… És persze megint beteg. A hócipellőim tele vannak ezzel, főleg, hogy fogggalmam sincs, hogy lehetne segíteni rajta. De, hogy én nem tudom, az egy dolog. Az orvosok sem… Amúgy más baja nincs. Csak kábé kéthavonta beteg. Bőven elég…

Híztam! Most nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy ne. De komolyan. 62 kilósan olyan halálfejem volt, hogy borzalom. Így viszont pocakom lett. 21 km ide vagy oda, torna ide vagy oda, csak nem mozdul. Kézenfekvő következtetés, hogy lelki okai vannak. Azt hiszem, leginkábbis a kimerültség. Azért ruhatárat még nem kellett cserélnem, de a felszedett 10 kilóból 5-től csak meg kéne szabadulni.

Gondolkodtam azon is, vajon nem a pasimentesség-e az oka. 31 hónap mégiscsak soknak tűnik… A baj csak az, hogy nem tudok segíteni rajta. Időnként feltűnik egy-egy jónak tűnő valaki, akiről aztán kiderül, hogy mégse. Állítólag túl magasan van a mérce. Dehát mi a fenét csináljak, nem tudok olyannal kezdeni, aki az általam átugrott mércét alulról sem tudja megközelíteni?! Pedig semmi extrát nem csinálok, csak amit elém dob az élet: melózok, mert imádom és így tudom eltartani a családomat, közben gyereket nevelek és még pluszban ez meg az (kert, ház, kutyák, vállalkozás, bevásárlás, kocsijavíttatás, csőtörés-javíttatás, biztosítós ügyintézés, csaptelep-csere sötöbö). Randizgatni már időm sem marad és persze kedvem sem. Így aztán marad az egyedüllét. Mondjuk, ez nem sírás-rívás akart lenni, csupán a tények összegzése. Előbb-utóbb majd csak az utamba sodor valakit az élet. Vagy nem, ott egye meg a fene.

Persze, manapság nem csak a blogírásra nem jutott időm, nem néztem filmet sem, nem hallgattam zenét sem, csak úgy vegetálgattam szép csöndben – ebből meg már kezd elegem lenni. Próbálom összerakni magam újra és újra, mert valahogy úgy érzem, elvesztem útközben. Vagy csak az zavar, hogy kábé minden rendben van?! Hát, a fene sem tudja. De az írás sem segít jelenleg, a futás sem, a torna sem. Olyan, mintha valami illatos, meleg lápban tapicskolnék. Nincs vele bajom, mert nem büdös, meg finom meleg is, de mégiscsak láp. Biztosan ki kéne mászni belőle, csak még nem annyira tudom, hogy is kéne. Vagy kéne-e egyáltalán…


Címkék:

Mindenféle I.

2011 április 14. | Szerző:

 Megint annyi minden mesélni- és agyalnivaló összegyűlt, hogy borzasztó – és nincs időm leírni. Pedighát… Na fogjunk neki.

Panna lányom… Hát érdekesen alakul a kisasszony. Életemben ilyen szétszórt emberkét nem láttam, szerintem lesz olyan, hogy az eszét hagyja el. Házit elfelejti hazahozni, könyvek minek, amit eldob, azt el is felejti, hogy hová (és aztán persze én szedem össze utána) – de a „legjobb” sztorik mostanában:

Szavalóversenyre készültünk (hétfőre), már hetekkel előtte megtanulta a versét (szerintem szörnyű volt, de mindegy) – pénteken József Attila vetélkedő volt, hétfőn meg reggel fél kilenckor kezdődött a verseny. Mondta ő, hogy fél kilencre kell menni, csak mást nem. Vasárnap délután (estefelé) azt mondja: Anya, szülő is jöhet ám… Na püff neki. Édes lányom, jókor mondod… Ha pénteken eszedbe jut, elkérem magam hétfőre. Így megy a nagyi (Nagyi? Hát persze, hogy megyek). Panna: De ünneplőben kell ám menni! – Pofáraesés kettő. Gardróbtúrás ezerrel, kinőtt mindent. Pofáraesés három. Este fél tízkor irány a Tecsó, fehér felső, fehér harisnyanadrág, ünneplőscipő (meg másik is) – éjjel 11-re haza is értem… Másnap reggel megyünk családilag iskola felé, anyu megjegyzi: Nézd már, milyen kevés autó áll a parkolóban. Mire Panna: Persze, mert ma nincs iskola… Ááááááááá… Végülis bentmaradtam én is – ilyenkor áldom a cégemet, hogy kötetlen munkaidőben kell dolgoznom!

Kedden délután hozom haza, hoz egy rakás könyvet, hogy van házi (nem nagyon szokott lenni, mert iskolaotthonos suliba jár – bár néha előfordul). Két verset megtanulni, meg két mesét elolvasni meg még mittudoménmi. Feltűnt nekem, hogy kicsit sok a dolog, merthát azért ENNYIT nem szoktak adni, de közben telefonált a kollégám, úgyhogy hatkor irány dolgozni, este fél kilencre értem haza, mikor már Panna az ágyban volt félálomban. Megyek fel puszira, a gyerek elbőgi magát, hogy nem direkt volt, meg nem kapott újabb feketepontot (mert egy már van: elfelejtette egy hétvégére hazahozni a matekháziját… Kapott érte 3 hét tv-megvonást – nem a feketepontért, hanem mert hónapok óta rimánkodok, hogy NE felejtse el hazahozni pénteken a cuccait, de minimum a tornazsák csak bennmarad… A negyedik „jajbentfelejtettem” után már bünti jött). Nem értettem először – aztán beugrott a túl sok házi… Még le sem járt az előző bünti, már megint kezdi… Kedd-szerda puszi- és pacsitacsi-megvonás volt (a pacsitacsi köszönési mód, amit ő talált ki és minden elköszönéskor el kell játszani), egyrészt azért, mert minden másra figyel, csak arra nem, ami dolga („pasizni” azt tud, meg elkunyerálni a telefonomat is, meg a szobája falára papírra rajzolt halálfejet kibiggyeszteni, hogy tilos a bemenet; meg persze édességet, lufit és egyebeket kérni a boltban), másrészt pedig még csírájában szeretném elfojtani a hazudozást (anyu vette észre, hogy ül a lépcsőn a félhomályban és a térdére tett írásfüzetbe csinálja a háziját…). Nos, ezt a dolgot még nem beszéltük meg, de lesz rá alkalom. Tegnap este félénken kérdezte, hogy pacsitacsi? Puszi? Mondtam, nem. Félig sírva közölte, hogy ha ez egy hétig tart, abba ő belehal. Mivel ezzel ugyanígy vagyok én is, ma reggelnél tovább nem bírtam. Ébresztőnek lenyomtam neki egy puszit, mire kinyitotta a szemét és félénken kérdezte: vége???? Mondtam: igen, mert anyád sem bírja tovább… Úgyhogy Panna nyúl gyorsan el is újságolta nagyinak, hogy vége a puszimegvonásnak és estére mindjárt két pacsitacsit kiüzletelt magának. 🙂

Amúgy, itthon van az apja. Nna, ez az első alkalom, amikor bátran kijelenthetem, hogy marha jó dolgokat hozott neki Angliából. Egy Nike gyerekcipőt és egy rakás nagyon klassz ruhát: felsőket, nadrágokat meg egy kabátot. Fú, marha jókat. Kért egy gördeszkát – kapott egy nagyon klassz gyerekméretűt és mellé Dunlop védőfelszerelést (természetesen rózsaszínt, hercegnőset) – ami mellé járt egy extra profi görkori is (illetve hát fordítva, csak apa főleg a védőszöszök miatt vette meg)… Három kereke van, egy elöl, kettő hátul és a hátsó kettőt szét lehet szerelni és egysorossá lehet alakítani a görkorit. És a cipője meg olyan, hogy a bélése tépőzáras, a külső műanyag rész pedig csavarral állítható – így aztán 31-36-os lábméret között hordható.

Vasárnap ki is rontottunk görkorizni (kb. 2 éve nem volt a lábamon), elökörködtünk vagy egy órát. Egész ügyes amúgy. Az első pár visongásos bénázás után már viszonylag jól megáll a lábán (utána berontott nagyihoz és boldogan elújságolta, hogy „nagyi, képzeld, csak legföljebb 10szer estem el!!! :-)). Úgyhogy hétvégén ismét görkori. Na persze szigorúan tanulás után. Majd csinálok róla fényképet. 🙂

 

(és ez csak pár cucc…)

Nna. Hát ez sok is lett, meg időszűkében is vagyok, úgyhogy a többit majd máskor.

Címkék:

A fekete zongora

2011 április 11. | Szerző:

Ma Panna sulijában József Attila-hét van és ma volt az óvodásoknak és általános iskolásoknak kiírt rajzverseny eredményhirdetése. Ki voltak téve a pályaművek és megakadt a szemem egy páron, de ez… Valami hihetetlen! Mikor lefényképeztem, odajött hozzám az alkotója, egy nyakigláb, bájos kamaszlány és megkérdezte, tetszik-e; ő csinálta. Szóhoz sem jutottam. Megkérdeztem tőle, ugye nem bánja, hogy lefényképeztem és ugye nem baj, ha felteszem a blogomba? Azt mondta, nem, de adjam meg a címét… 🙂 Második helyezett lett egyébként egy szintén mestermű ceruzarajz mellett, de számomra (és még nagyon-nagyon sokak számára, akikkel ott beszélgettem) ez viszi a prímet. Hihetetlen kép, kár, hogy csak telefonnal tudtam lefényképezni… Szívem szerint színesben beszkennelném és felraknám a facebookra és mindenhová…

Ebből a kamaszlányból nagy művész lesz. Aki 13 évesen így meg tudja fogni a lényeget (Panna osztályfőnöke rámeredt és annyit mondott: EZ maga Ady. Anyu ugyanezt mondta – és én nagyon hiszek neki, nem véletlenül volt jó színésznő…), aki 13 évesen ilyen tehetséggel és érzékenységgel van megáldva, azt a Sors is művésznek szánta.

Szerintem az úgynevezett felnőttek nagy része sem képes erre. Ehhez különleges lélek és szem kell, ami máshogyan érzékeli a világot.

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,


Ez a fekete zongora.


Vak mestere tépi, cibálja,


Ez az élet melódiája.


Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,


Ez mind, mind: ez a zongora.


Boros, bolond szívemnek vére


Kiömlik az ő ütemére.


Ez a fekete zongora.

Címkék:

A nap (hét, hónap, év, évtized) “bölcsessége” :-)))

2011 március 31. | Szerző:

 


Wenn das Leben dich fickt, lehn dich zurück und bleib im Rhythmus, irgendwann kommt der Höhepunkt!

Címkék:

Helló, TAVASZ!!!! :-)

2011 március 30. | Szerző:

Nnyah, nagytakarítsunk magunkban. 🙂 Lemérgezett szervezetemet 3 hete nagytakarítom gyaloglással és futással a már decemberben megkezdett torna mellé – takarul is, ha épp a környéken nem dönt úgy valaki este, hogy gumival meg műanyaggal gyújt be. Mert akkor a friss, isteni tavaszi illatok helyett megfulladás van ezerrel. Nem is értem az embereket… A gyaloglás-futás kombináció azért is kiváló, mert ki tudom magamból dolgozni az egész nap felgyülemlett stresszt, amiből jut bőven mostanság. Igazából baj nincs, csak sok munka – de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szeretem azt, amit csinálok… Sőt. Imádom! 🙂 Néznem kell továbbképzéseket, mert lassan csikorgósak lesznek a fogaskerekek – bár időnként a cég tulajdonosa, kedvencnél is kedvencebb főnököm megtalál olyan nyakatekert ötletekkel meg kérdésekkel, amikre persze gyorsan kell válaszolni, hogy ember legyen a talpán, aki a kérdést megérti magában, nemhogy még válaszolni is tud rá… 🙂 Napsütésben sokkal könnyebben megy az agy-gyurmázás is.

Jaaahaaj, valamelyik nap belebotlottam egy blogba a párkapcsolatokról. Az írójának nagyon jó az írókája, csakhát időnként hadilábon áll a helyesírással és amit leír, az véleményem szerint elég primitív életfelfogásra vall. Na mindegy. De hogy én sosem dugtam úgy, hogy 3 palinak elsüvöltöttem magam, hogy én akarok, oszt aki akar, jöjjön a szomszéd szobába, az is biztos. De nem is fogok! Elmesélem a vödör történetét… Történt egyszer, hogy még megboldogult exemmel (nem halt meg, csak már nem engem „boldogít” – júúúúj, erről is van egy sztorim… :-)))) sétáltunk és összefutottunk egy haverjával. Kérdeztük, hogy van, mizújs a friss válás után felszedett nőcivel, mire megvonta a vállát és azt mondta: „Hát, vödörnek jó…” Na kérem. PONT erre gondolok, ha azt mondom, írom vagy gondolom, hogy ÉN nem szeretnék vödör lenni. És ama bizonyos blog eme bizonyos bejegyzése ippeg ezt juttatta eszembe. Hogy az írója egész egyszerűen egy vödör… 🙂 És hogy én nagyon nem akarok vödör lenni… 🙂 Márminthogy nincs is kilátásban ilyesmi, de mindenesetre a kőkemény elhatározás már a párbeszéd idején megszületett és azóta is milliméter pontosan a helyén van és még ezer évig marad is. Így persze nehéz dugni (pardon… Úgy tűnik, csak megkészít kissé a tavasz… Nekiállok káromkodni egy nyilvános felületen… Fúúúj… ;-)), de ne sírjon a szám, hogy már milyen régóta nem is volt részem benne – hja, kérem, ha valakinek sziklaszilárd elvei vannak!

Az a bizonyos sztori az exemmel… Szerinte sírnom kellett volna a röhögéstől, de én nem tettem, viszont, tény és való, némi kárörvendő vigyor megjelent a képemen, hallván a sztoriját. Meg is ígértem neki, hogy amint lehet, közzéteszem a hülyeségét a blogomban. Ami ellen persze tiltakozott, de mondtam neki, ez a minimum bűnhődés egyrészt az eszement baromságáért, másrészt meg azért, hogy elmondta. Azért nagyon nem sértődött meg, mert másfél hét múlva csak jön haza és hoz nekem egy marha jó futócipőt…

 




Szóval, a Reichstag ehhez képest kutyafüle szerintem… 🙂

Történt egy szép napon, hogy exem kint Ánglius országban megösmerkede egy szintén ott robotoló magyarral, egy hölggyel. Az internetes társkeresés szépségei, Istenkém… 35 év körüli, kellemes megjelenésű hölgyemény, akit, hogy – hogy nem, meghívott magához pár napra. Akkor már leveleztek, beszéltek telefonon, s úgy alakult, hogy a hölgy épp ráért, az exem pedig szintén. „Hát csapjunk bele, baj nem lesz belőle, maximum megdugom, ha tetszik” – gondolá az egyszerű férfinép (már megint ez a butus káromkodás, hehe), hiszen az asszonynép még flörtölgetett is véle. Autóval vitte valami ismerőse az exemhez, megérkezett az autó, majd kiszállt belőle egy cirka 55 év körüli, kb. 20 kilóval testesebb nőszemély, mint azt a fényképen látni lehetett… Nesze neked flörtölgetés… Hehehe… Hát ezen valóban röhögtem. Azon már kevésbé, hogy ez a marha (értsd: leányom apja) ahelyett, hogy ott helyben elhajtotta volna melegebb éghajlatra, még be is engedte, de nem csak a kertbe, hanem a házba is! Sőt, 2 nap múlva még egyedül is hagyta otthelyt. Baj ugyan nem történt, de mondtam neki, tudod, mikor engednék be egy hazug vadidegent a házamba, bakker?! Meg vagy te őrülve?! Ha a legalapvetőbb dologban hazudott neked, miért gondolod, hogy amúgy őszinte?!

Na ez volt az, amin nem röhögtem. Hogy a pali egy nagy marha, az fix – ennyi erővel simán lenyúlhatta volna az az akárki az összes félretett kis pénzét… De a nő! Hogy én mit csináltam volna ilyen helyzetben? Megérkezik egy pali a kapum elé, akit nem ismerek, sosem láttam, hatszáz évvel öregebb az utolsó képénél és még be is akar jönni?! Hát, pofátlanság ide vagy oda, Isten bizony, elhajtottam volna ott helyben, nem hogy még ki is tárjam a kaput neki?! Plusz egy lakat és „Na öreg, mehetsz, amerre látsz, de ide ugyan be nem engedlek!” Szerintem elmondhatatlanul felháborító. Nem az a baj, hogy öregebb. Nem az a baj, hogy kövérebb. Semmi se baj ezek közül. Az átverés! Na az a baj! De az nagyon nagy! Ha valakinek van képe már alapvető dologban lehazudni a csillagokat az égről, melyik hangját hihetem el ezek után?

Emberünk 2-3 napig tűrte a whisky-je, cigije dézsmáját, a taxizást Liverpoolba, aztán elszakadt a madzag. Elkérte az istáp árát. Természetesen (!) még a „hölgy” volt ezen megsértődve – pedig én kerek perec megmondtam a leányom apjának, hogy én bizony ott helyben be sem engedem, nemhogy kiraktam volna…

De hogy ő megsajnálta. Mégiscsak hogy néz ki, hogy jön hozzá valaki, ő meg be sem engedi, szegényke…

Na pont ezt kellett mondania ahhoz, hogy némi lila köd lepje el az agyamat és bár viszonylag normális a kapcsolatunk, sőt, mondhatnám, szinte baráti, soha a büdös életben nem fogom elfelejteni azt, ahogy megszabadult tőlem… Úgyhogy, azzal, hogy szegényt vadidegent megsajnálta, felhúzott bennem egy rugót, ami aztán marha nagyot csattant rajta… Nem vagyok én dühös és nem is voltam. Csupán annyit jegyeztem meg némi keserű epével nyakonöntve, hogy „Bassza meg, egy vadidegent sajnálsz be sem engedni, mi, de engem nem sajnáltál kihajítani 38 hetes terhesen, nem sajnáltad azt mondani, hogy nem a tiéd a gyerek, miközben engem akkor már évek óta ismertél…”

Nos, némi jóérzés azért nyilván szorult belé is és szerintem élénken emlékszik rá, hogy egy órát (!) kaptam a távozásra anno, megspékelve azzal, hogy „amíg nem csináltatsz vérvizsgálatot, nem vagyok hajlandó aláírni semmiféle apasági papírt!” – mert annyit mondott csak nagy csöndesen, hogy már ezerszer megbánta.

Engem meg már annyira nem vág földhöz az emléke, túráztattam rajta magam másfél évig – de azért az a kicsi elégtétel örökké megmarad, hogy ilyen alkalmakkor bezony az orra alá dörgölöm. Talán épp ezért van az is, hogy ha valamit hozni akar nekem Angliából, nem szoktam tiltakozni ellene. Sok mindent kaptam már onnan… 🙂

Meghát szeretem is azt az országot. Talán idén is kijutunk a csajszival.

Címkék:

Ékkő a koronán :-)))

2011 március 16. | Szerző:

A mai nap tette fel a koronát az elmúltakra. A nagynénémet reggel 8-ra be kellett vinnem a klinikára (tőlünk kb. 12 km), hogy térd”tükrözés” előtt egy belgyógyászati vizsgálaton átessen. Érdekesség, hogy szegénykém már csak tyúklépésben tud közlekedni, szó szerint, annyira tönkre van menve a jobb térde. Anyut is be kellett vinnem, mert neki meg elfogyott a gyógyszere, de mondta, ne rohanjak még oda is, tegyük ki, aztán, ha végeztünk, vegyük fel. Közben Panna iskolába, bár meg van kicsit fázva – de úgy voltam vele, délig kibírja, aztán akkor vagy hazajön, mert szól a tanítónéni, vagy mégiscsak jobban van. Tehát: reggel Pannát ki, irány a belváros. Hát elég katasztrófa, némiképpen Pesten érzem magam: ül az ember a kocsiban és a harmadik zöldre jut csak át. No mindegy. Anyut kiraktuk, irány a klinika. Tőle 300 méterre egyszercsak nem tudok váltani: a kuplung nem kapcsolja szét a tengelyeket. Jaó, megoldjuk. Nagynehezen kivettem üresbe, gurulás, elakadásjelző, majd, mikor lelassult, leállítottam és szóltam a nagynénémnek, hogy most kapaszkodjon, mert ugrani fog. Egyes, indítás, beugrás az első parkolóba. Kb. 400 méterre a belgyógyászattól… Ááááá… Szegénykémet elráncigáltam, közben parkolóautomata. EKG, vérnyomásmérés, doktor úr mindjárt jön, utána lehet elmenni. Ez volt fél kilenckor. Várunk, várunk. Közben telefonon intéztem másik autót (még jó, hogy van egy céges pool-autó és épp nem volt csak kicsit foglalt). 10 óra… Fél 11… Cseng a telefonom, Pannának fáj a torka, hányingere van, szarul van, tudok-e érte menni??? Öööö… Hát nem. Nagynéném már a halál szélén (reggel nem bírta bevenni a vérnyomáscsökkentőjét, mert túl korán kellett kelni és még nem bírt enni), iszonyatosan fájós, már dagadt lábbal, pityeregve, már-már járásképtelenen (pénteken már kerekesszékkel kellett a kocsiig kivinni…), menni kéne dolgozni, kocsi szar, gyerek beteg, anyám vár a háziorvosnál, nagynéném már csak nyüszíteni bír… Telefon csörög, hogy akkor abban a megbízási szerződésben biztos, hogy jó-e, ha csak azt a két mondatot vesszük ki, majd megint csörög, hogy egy társasági szerződés-módosítás kéne holnap, majd megint, hogy át kéne nézni egy vállalkozásit, majd megint, hogy ugye holnap Pesten elmondom az ügyvezetőnek is, hogy május 1-jétől hogyan módosulnak a német TB-szabályok… Valahol a sírás és az idegösszeomlás szélén, még szerencse, hogy anyám tök jó fej volt és inkább berongyolt egy üzletközpontba, mint várjon és balhézzon… A 8-tól 14-ig rendelő doki 11 órakor beesett… Végülis csak 3 órát vártunk rá inunk szakadtából, munkából lógva, gyerek betegen, kocsi elromolva. Eléggé idegroncs voltam addigra már. Tulajdonképpen én értem, hogy bármi közbejöhet, de kérdem én: 1.) egy belgyógyásznak?! Mert, hogy egy ortopéd sebésznek vagy egy aneszteziológusnak igen, az rendben van. 2.) Akkor méééér reggel 8-tól rendel?! A saját rendeléséről valaki 3 órát késik, azért az szerintem elég nagy bunkóság. És még finoman fogalmaztam. Nem az a baj, hogy későn jött. Hanem hogy reggel 8-ra be voltunk rendelve!

Végülis a helyzet megoldódott (délután kettőre…), bár azt még nem tudom, hogy pénteken reggel fél hétre mivel viszem be a klinikára, hogy befeküdjön… Mert a kocsit ugyan most délután elvontatják, de jövő hét közepénél korábban nem lesz kész, az fix. A céges kocsi ma estig lehet nálam, holnap mennek vele Kecskemétre és csak pénteken jönnek vissza. Holnap én egész nap Bp, aztán meg reggel 6-kor indulni kéne be, csak épp még nincs mivel. Nyah, mindegy. Majd ezt is megoldom. Lehet, hívok taxit, bár ahhoz nagyon nem fűlik a fogam, mert súlyos ezrek lesznek (és akkor szombaton még haza is kell vinnem a klinikáról… Hehhhe…).

Néha úgy szégyellem magam, mert úgy érzem, tök besavanyodtam. Pedig esküszöm, nem. Csak elveszek a sok hülye megoldandó feladat között. Régi szép bulizós idők… 🙂 🙂 🙂 Azért remélem, pár hét vagy hónap múlva rendeződik ez a fárasztó helyzet is (amit, ugye, tökre magamnak köszönhetek. Mert ki a fene mondta, hogy minden sz@rt vegyek a nyakamba?! Hát senki. Csak úgy magánszorgalomból vagyok ilyen buzgómócsing, aztán meg sír a szám, hogy húdesokdolgom van… Na, azért arra vigyázok, nehogy átmenjek mártírba – azt a típust ismerem, a jóisten mentsen meg tőle! De úgy látszik, ha 200%-nál kevesebb dolgom van, mindjárt idegbajt kapok a „lustulástól”. De… Azt azért szerintem egy épeszű ember sem nézi el, hogy a szeretett nagynénje (akinek azért van hibája bőven, de hibátlan ember nincsen és különben is, azokkal együtt is szerethető) szép lassan megőrül a fájdalomtól, mert az otthonát jelentő városban 4 év múlva óhajtják megműteni azt a térdét, ami a tropaságtól már kifelé is fordult…). Szóval, azt mantrázom magamnak minden reggel, délben és este, hogy „nemvagyokbesavanyodva nemvagyokbesavanyodva nemvagyokbesavanyodva”… És nem is!!!! 🙂

Esküszöm, tennék be ide jó zenéket (pasizni most aztán még szépérzékenységből sem érek rá, nemhogy máshogyan), de sajna a youtube-ot én nem látom…

Címkék:

Eltűnés… :-(

2011 március 11. | Szerző:

Nem tudom, mikor írtam utoljára, de, hogy nem sok időm marad ilyesmikre, az biztos. Igazság szerint azt sem tudom, hol áll a fejem… Bevállaltam szegény nagynéném gondját-baját, dehát szerintem épeszű ember nem bírja elnézni, hogy a 76 éves nagynénjének, akinek teljesen tropa a térde és protézisre van szüksége, azt mondják a győri orvosok, hogy 4 év múlva kap is… Közben meg szinte nem is tud már járni sem. Meghát ugye munkahegyek, a cégnek elég sok nagy projektje van mostanság és egyik sem problémamentes, plusz még a gyerek meg a ház… Már alig várom, hogy hazamehessek és beledőljek az ágyba.

Aztán persze a tanulást sem szeretném elhanyagolni, tavaly után ismét sikerült kifognom egy Sárközy professzor által tartott előadást, már megint nagyon jó volt, meg szereztem egy rakás társasági joggal kapcsolatos tanulmányt, amiket esténként, tornázás után pont ráérek olvasgatni és jól megtanulni.

No és alig várom már, hogy megérkezzen a tavasz, hogy végre mehessek gyalogolni meg futni, mert a bezártságtól már kezdek megőrülni. Mégiscsak más egy-másfél órán keresztül kint ökörködni, mint bent DVD-re izzadni. De ez egy kicsi energiát ad legalább a mindannapokhoz – két napja süt a Napocska, már kezdek kicsit jobban lenni, de a tél vége eléggé tönkretett. Úgyhogy, ráadásként még kaja-váltást is beterveztem meg csinálom is, ugyanis elegem lett a húsból. Már a fülemen jön ki, ha ránézek bármiféle hús- vagy tésztaételre, a hányinger kerülget. Édességtől dettó. Úgyhogy szorgosan rágcsálom a sárgarépáimat, tisztára átmentem kecskébe. 🙂 De esik olyan jól!!! Ennek köszönhetően persze mostanság kúszik le rólam a vizsgaidőszak alatt felszedett jópár kiló, ami amúgy meg halálosan nem érdekel, mert 62 kilósan olyan beesett volt az arcom, mint egy halálfej. Zöldség-zöldség hátán, lehetőleg nyersen, meg persze párolva, meg rizzsel, meg anélkül, meg még egy speciális fehérjeturmixból is maradt otthon bőven, ami tele van vitaminnal meg ásványi anyaggal, hát pont itt az ideje, hogy a tavaszra tekintettel kicsit felturbózzam magam. És már megint olyan fáradt vagyok, hogy utálok enni. Nem értem. Más idegességében eszik, meg a fáradtságtól, meg a stressztől, én meg pont nem. Ma délután fél háromkor reggeliztem, de úgy általában négy előtt nem is eszem. Sőt, legutóbb 36 óra hosszát nem jött össze, mert folyamatosan fent voltam, ezer dolgom volt, nem értem rá és már megfigyeltem, egy idő után magától elmúlik az éhségérzet.

Persze, nem állítom, hogy ez annyira marha egészséges lenne… Jó lenne a gyomorfekélyt elkerülni, de egyszerűen már ideglelést kapok, ha kajára gondolok. Éhesen bezúgok valami boltba, és két lehetőség van: a.) fanyalogva végigpásztázom a sorokat, utálom, hogy sokáig tart és rájövök, hogy éhes vagyok, de nem kívánok semmit sem. Mindentől kiráz a hideg: tejtermék fúj, hús fúj, tészta fúj, gyümölcs fúj, csoki fúj (ez a gyakoribb); b.) variáció: éhes vagyok és ezért mindent megveszek, ami tetszik. Múltkor vettem sült hurkát, sült császárszalonnát, sült tarját és egy rakás savanyúságot. Meg 3 sült csirkeszárnyat (este hatkor jutottam el a boltba, nem sok kedvem volt még utána otthon sütni-főzni). Hazaérve rávetettem magam, aztán az lett belőle, hogy megettem 2 csirkeszárnyat, két falat szalonnát és ugyanennyi tarját, mert olyan zsíros volt, hogy ott helyben végem lett. A többit átvittem a kutyáknak, mert ugye Hérácska már nem kap ilyen finomságokat…

Nahh, megyek a lányért a suliba. 🙂

Címkék:

:’-(

2011 február 1. | Szerző:

Ne állj zokogva síromnál, nem vagyok ott.

De ott vagyok az ezer szélben,
mi fúj, én vagyok a gyémántcsillogás a havon, én vagyok a napfény az
érett gabonán, én vagyok a szelíd őszi eső.

Amikor felébreszt a halk
kopogás, ott vagyok minden hangban Veled, a csendben körző madár
szavában, de én vagyok a csillag is, mely Rád süt az éjszakában.

Ne állj
hát zokogva síromnál, nem vagyok ott, nem haltam meg: Csak az hal meg,
akit elfelednek.

Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!