Zenéljünk… Ismét!
2011 október 21. | Szerző: hapcivirag
Kezdjük is az egyik kedvencemmel, épp most néztem meg a “RED” című marha jó filmet (egy nyugdíjas CIA-ügynökről szól, aki beleszeret a nyugdíjintézetis ügyintézőnője hangjába 🙂 és persze jönnek a bonyodalmak. Mindenkinek ajánlom, akciófilm nem kevés ironikus humorral – az egyik kedvencem mellett játszik benne Ernest Borgnine, Helen Mirren, John Malkovich és Morgan Freeman)
Aztán hallgassunk meg egy másik férfias sztárt… Bevallom, halovány lila gőzöm nem volt róla, hogy ilyen jó hangja van… 🙂
Na még egyet…
Na jó… De csak mert három a magyar igazság 🙂
Akkor tegyünk bele egy dokit… 🙂 Amúgy swingesen. 😉 “Yessss, I’m a fool to fall in love with you”
És a végére betennék egy 18-as karikás FÉRFISZTRIPTÍZT… Csak a testét figyeljék… :-))) Ááááááá… Sírhatnék! A hangjától meg főleg. “I like the rough stuff…” Itt megnézhető:
És akkor még egy verekedőset a végére, ne csak zene legyen (apropó, aki tényleg jó filmet akar látni, nézze meg a RED-et…)
Zeusz beteg :-(
2011 október 21. | Szerző: hapcivirag
Szerda reggel elmentem Kecskeméten keresztül Pestre, tegnap reggel fél hétkor indultunk Linzbe és ma hajnali négyre értem haza. Aludtam pár órát és reggel feltűnt, hogy Zeusz nem hajlandó kijönni a házból. Másfél hete volt benne egy kullancs…
Rohantam vele a dokihoz… Nem írom le, mennyibe került a vizsgálat, mert egyszerűen nem érdekel. Viszont bemásolom ide, mi az a babézia:
“A kutya Babéziózisát egy egysejtű vérélősködő okozza. A fertőző kullancs szúrását követő 2-20 nap eltelte után betegszenek meg a kutyák. A heveny babesiosis leggyakrabban nagyon magas, akár 40 fok feletti lázzal, nyugtalansággal, bágyadtsággal, étvágytalansággal, kiszáradással és rohamos lesoványodással kezdődik. Ez idő alatt a kutyákban a kórokozók mind több vörösvérsejtet rombolnak szét, ezért egyre nagyobb fokú vérszegénység és ebből fakadó felületes, szapora légzés látható.
Ekkor már a széteső vörösvérsejtek a vizeletet vörösesbarnára, feketekávé-színűre színezik (súlyos fokú vérfestékvizelés). Ezután lép- és májmegnagyobbodás mellett a nyálkahártyákon sárgaság jelentkezik. E tünet megjelenése után a kutyák többsége elpusztul. Előfordulhatnak idegrendszeri tünetek is: ingadozó járás, a végtagok gyengesége, bénulása.
A vérfestékvizelés gyakran csak a betegség kezdetén mutatkozik, sőt az idült, elhúzódó esetekben hiányozhat is.
Ha pár napot késlekedünk, idült betegség, vese és májkárosodás, vagy végső soron elhullás is bekövetkezhet.
A betegség megelőzésére hosszú távú védettséget biztosító védőoltás nem áll rendelkezésre. így a legfontosabb szerep a betegség megelőzése, vagyis külső élősködők elleni folyamatos, rendszeres védekezés.”
Folyamatos védekezés: folyamatosan van mindkét kutyán kullancsriasztó. Most duplázom Zizin. Zeusz reggel óta rohamosan javul, az előbb voltam kint, kirobbant a házból és odarohant (közben meg a kanül bele van ragasztva a lábába – holnap még mennünk kell infúzióra és kész lesz a labor is).
Láttam a mikroszkópon keresztül azt a rohadalom élősködőt… Az infúzió mellé kapott imizolt, szteroidot, savlekötőt (mert tegnap este óta nem evett), antibiotikumot, vitaminokat, vízhajtót (hogy a veséje ne károsodjon). 40,5 fokos láza volt. Hazaértünk és pisilt egy litert, persze, hogy véreset. Azért kellett az infúzió, hogy a veseműködést erőltessük, nehogy leálljon. De most jobban van. Időben elkaptuk. De ha csak ma délben értem volna haza, lehet, már késő lenne. Majd’ szétesik a fejem úgy fáj. Imádom ezt a hülyét. 5 hét alatt megduplázta a súlyát: szeptember 9-én 12,5 kiló volt, most, majdnem 5 hónaposan 25… 🙂 Tényleg 60 kiló lesz.
Ui.: már este fél hét van és Zeusz folyamatosan javul. Szaladgál, örömködik, piszkálja a kanült – és betörölte a vacsoráját, pont úgy, mint mikor nem beteg. 🙂 Remélem, ez így is marad és gyorsan elfelejthetjük ezt a mocsok betegséget!
Mibe szólhat bele egy szülő???
2011 október 17. | Szerző: hapcivirag
Köszönöm a jókívánságot. 🙂
Történt-történik velem valami érdekes dolog. Pannával egyébként is el kell beszélgessek, mert egyre több felnőttes dolog érdekli, mint pl. szex és kábítószerek (már csak a rock’n’roll hiányzik… hehe). No de most nem ez a téma, ezt majd később.
Panna lányom osztálytársai között van egy kislány, akivel tavaly év végéig egészen jóban volt, már-már barátok voltak. Akkor Panna valamin felhúzta magát (a kislány nem rohant oda megvigasztalni, amikor sír, márpedig Panna szerint egy barát igenis ezt teszi), volt vita, elmondtam a véleményemet, a tanítónénik is meg mindenki. A dolog egy idő után elült, a viszony kicsit fagyos maradt, bár Panna segítségével elvittük a kislánynak a cuccait, mert év végén beteg volt, meg az anyukája is bejelölt facebook-on és időnként váltottunk üzenetet (évzáró, könyvek, ki hogy van sötöbö).
Év elején aztán Panna egyszercsak azzal állt elő, hogy a kislány azt mondta, az anyukája nem engedi neki, hogy vele, Pannával barátkozzon. Hát meglepődtem… De úgy voltam vele, jól van, majd változik ez, a suliban úgyis össze vannak zárva, ha akarnak, barátkoznak, ha nem akarnak, hát nem. Panna csak ragaszkodik az állításához, közben meg meg szeretné hívni a szülinapjára, meg időnként kis üdvözlő kártyákat írogat neki, a kislány meg tulajdonképpen teljesen kedvesen és barátságosan áll a lányomhoz (és hozzám is).
A mai nap volt a vízválasztó. Eddig is eszembe jutott, ahányszor megláttam a kislányt, mit mondott Panna és bevallom, elég rosszul esik. Le is írom, miért. Nem hinném, hogy a lányom rosszindulatú lenne, neveletlen, durva, erőszakos, vagy csúnyán beszélne, esetleg rosszul tanulna. Tény, hogy kishercegnőt játszik időnként az iskolában, amolyan mimózát és időnként elhiteti a tanítónénivel, hogy fáj a feje… 🙂 (erről leszokott, mert egyszercsak a tanító néni nem hitte el, hogy fáj a torka – pedig akkor éppen tényleg fájt…). De sem rosszindulatnak, sem bunkóságnak nyoma sincs benne, kitűnő tanuló, két kötelezően választható tantárgy (angol és sport) mellett jár informatika szakkörre, dráma szakkörre, beválogatták a sportiskolába, van mozi- és színházbérlete, időnként megy uszodába, korizni és még ezek mellett nekem könyörög, hogy ő karatézni is szeretne… Hát ezért esik rosszul. Kábé úgy, mint akit gyomorszájon vágtak.
Még egyszer: a mai nap volt a vízválasztó, a facebook-on megkérdeztem az anyját, hogy igaz-e ez. Kíváncsian várom a választ. Panna ugyanis ma azzal jött haza, hogy a kislánynak szombaton volt a születésnapja és azért nem hívta meg őt, Pannát, mert az anyukája nem engedte.
Ehhez képest az én kicsi lányom meg akarta hívni a kislányt az ő születésnapjára, most épp dühös és azt mondta, inkább mást hív meg.
Elmegyünk nemsokára sétálni és megkérdezem tőle, neki hogy esik ez. Mert nekem kívülállóként is nagyon rosszul.
Ehhez kapcsolódik a cím is: nem hiszem, hogy egy szülő beleszólhatna, kivel barátkozik a csemetéje. Vagy mégis? De hol a határ? 8 évesen még/már lehet? Nem emlékszem, hogy anyám vagy apám beledumált volna, kivel barátkozom – elvégre is nem az ő barátai. Igaz, nem is voltak soha “kétes elemek” a közelemben (és akkor innentől a lányom annak számít, hogy mást tiltanak tőle?!). És az is igaz, hogy vannak Pannának olyan osztálytársai, akik el szoktak jönni és én nem örülök ennek – bár soha nem zavartam el őket, a maximum az volt, hogy megmondtam Pannának: menjen ki velük beszélgetni. Ennek egyetlen oka van: két égedelem rosszcsont fiúról van szó és nincs kedvem pesztrát játszani, márpedig, ha itt vannak, mindenbe belemásznak. De soha nem mondtam azt, hogy ne jöjjenek többet, mint ahogyan azt sem, hogy Panna valakivel ne barátkozzon az osztályban. Nem gondolnám, hogy az én dolgom lenne megszabni, kivel barátkozzon és kivel ne. Az ő élete, még akkor is, ha csak 8 éves – és ehhez a szinthez mérten barátkozik is, hiszen neki még az iskola szabja meg a határait. Főleg azt nem tudom elképzelni, hogy olyan piszlicsáré ügy miatt, hogy időnként összezördülnek, azt mondjam neki, hogy ne barátkozzon valakivel. És még azt is gondolom, hogy szerintem a kislány pedig szeretne barátkozni Pannával, mert, ha nem így lenne, valószínűleg nem mondaná el ezt neki (ezek még kicsik… őszinték és nem tudják, hogyan kell egy másik embert bántani) és nem szaladna reggelente elé és nem szeretne barátkozni vele.
Hogy mi lesz ezután? Hát, nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan álljak a dologhoz, mert szívem szerint azt mondanám Pannának, hogy akkor te se barátkozz vele – dehát akkor éppenhogy szájbacsapnám önmagam. Hogy ezek után engedjem-e, hogy meghívja a születésnapjára? A válasz az előbbi… Maximum beszélgethetek vele erről és kifejthetem a véleményemet, mely szerint valószínűleg nem jönne el, mert nem engedik. És persze arról is elmondhatom a véleményemet, hogy ő ettől nyilvánvalóan rosszul érzi magát. Amikor egy szülő beleszól egy 8 éves gyerek életébe, ott – ezek szerint – megjelennek a játszmák. Ez szomorú. Megpróbálom elkerülni ezt a csapdát. Hátha sikerül.
Zenék… Mert szeretem. :-)
2011 október 16. | Szerző: hapcivirag
Tegnap éjjel hazavezetés közben jóóó hangosra vettem a rádiót – és csodák csodájára, voltak benne jó számok is! 🙂
Mindenevőségemet a zene terén mi sem illusztrálja jobban, mint ezek itt (a tegnapi műsorokból válogatva):
David Lee Roth: Just a gigolo (ismerem ezt a dalt, de sosem gondoltam volna, hogy pont egy rocker énekli… :-))
Aztán itt van Oláh Ibolya Baby című száma, amit imádok
De hallgattam LMFao-t is, most nem a Party Rock Anthem-et, hanem az új számukat
Meg még Cee Lo Green-t is
És Rod Stewart-ot is
És volt még Aerosmith, akiket szintén naaagyon szeretek, pl. a Run DMC-vel közös Walk this way és a Love in an elevator is brilliáns zene.
És tök jó volt ordíttatni a rádiót :-)))
Juuuuj, még valami!
BOLDOG 4. SZÜLINAPOT, BLOG!!! Szülinap alkalmában teszek még be zenéket…
:-)))
(If you want my body and you think I’m sexy
Come on, honey, tell me so
If you really need me, just reach out and touch me,
Come on, sugar, let me know)
(There’s a line between love and fascination
That’s so hard to see on an evening such as this
For they both give the very same sensation
When you are lost in the passion of a kiss)
De ha már rekedtes, mély hang, ami a kedvencem, lássuk Chris Rea-t, akinek a zenéi például szintén kiválóak hazavezetéshez (és ráadásul szerintem jó pasi is…):
Ebek :-) Bullmák főleg…
2011 október 10. | Szerző: hapcivirag
Áááá, ők nem az enyémek. “Csak” bullmasztiffok. 🙂 Hiába no, a fajta szerelem örökké. Héra nyúllal kezdődött minden, sosem gondoltam volna, hogy egy ekkora randaság ilyen érző szívet takarhat… Régen volt egyszer egy pitbullunk, Müzli néni (azért hívták Müzlinek, mert amikor 8 hetesen hazavittük és az akkor másfél éves Jágó – aki ugyebár német juhászkutya volt – meg akarta szemlélni, ijedtében berohant a kocsi alá és két napig ki sem jött… Nesze neked pitbull… :-))) Pedig Jágó nem akarta bántani, csak megnézni. Így aztán Müzli lett. Később Müzlike, Zümi, Zuzmó). Már nála is igaz volt, ami a csokira: ronda, de finom (Chokito hurrá). Egy igazi öleb volt, ha lehetősége volt, az ágyunkban, a párnán aludt – persze, más állatokkal már korántsem volt ilyen kedves, a baromfiféléket például frissen szerette… Na de mindegy.
Pitbullom nem lesz több, mert nem jó házőrzőnek (az igazi pit az emberre ISTENKÉNT tekint, teljesen veszélytelen, bármit megenged nekik, a vadidegenekkel szemben is öleb). Panna miatt egy kevésbé pörgős kutya kellett, mert ő retteg a kutyáktól (már talán annyira nem, köszönhető ez Hérának). Ezért – és mert túl sok időt töltök munkával – szóba sem jöhetett sem német, sem belga juhászkutya. Réges-régen, mikor gyerek voltam, apu mesélt a bullmasztiffról (pedig ő nem volt kutyás) – egy kórházi dolgozónak voltak ilyen kutyái és ódákat zengett róla. Hát pont itt volt az idő, hogy kipróbáljuk, de soha többé nem akarok más fajtát (persze, Zizi, a kukamenti terrier azért itt ragadt… Na jó, 7 kilónyi kutya még elfér a kertben, szívem szerint hoznék Zeusz mellé még egy bullmát, de sajnos az időm véges. Majd, ha nyugdíjas leszek, lesz csíkos – az az eredeti színe).
Zeusz nyuszi most 4 hónapos múlt, még félig baba – elég viccesen néz ki egy kb. 20 kilós, tiszta izom és bőr kutya szájában a sok apró kölyökfog… 🙂 Olyan… Kontrasztos. Röhejes. Anyám már most “lehérázza” időnként, mert ez a kis töpörtyű 4 hónaposan pont ugyanazokat a fajtajegyeket mutatja, mint Héra néni öregen, betegen: ugyanúgy tud hisztizni, ugyanolyan fafejű, pont úgy tud megijedni időnként, pont olyan pofákat tud vágni (látszik a fején: imádat – na erről beteszek egy képet, teljesen zabálnivaló; megijedés, rosszcsontkodás, figyelem, düh – ha Zizi kiakasztja – , sértettség – ha valamiért leszúrjuk). Jágó után nem akartam volna több kan kutyát, mert nagyon sok harcunk volt. Kemény, képzett kutya volt, sokszor védett meg bennünket, de a keménységének én láttam kárát: sokszor fordult szembe velem, olyankor mindig meg kellett győznöm, hogy ÉN vagyok a falkavezér (hát, ez hol szeneslapáttal sikerült, hol szöges nyakörv-szájkosár duóval se nem…). Ennek ellenére imádtam, a tréningekkel próbáltam kordában tartani a határozottságát és tényleg jó volt, hogy volt nekünk: hol betörőket zavart el, hol a 2,5 éves lányomra támadó idegen kuvasznak ment neki – szóval zajlott az élet, de már nem éreztem magamban annyi fizikai erőt és energiát, hogy még egy kemény kant bevállaljak. A szukák simulékonyabbak. De bullmasztiffból azt is bevállaltam. Mikor Héra néni révén megismertem a fajtát, aztán tavaly októberben megnéztem a Bullmasztiff Világkupát és ott a kanokat, tudtam, hogy ebből a fajtából jöhet kan. Több, mint 22 éve foglalkozom kutyakiképzéssel, kicsi korom óta imádom a kutyákat. De a 22 év alatt egyszer sem találkoztam olyan hihetetlenül klassz fajtával, mint ez. Persze, nyilván kinek ez tetszik, kinek az. De ez egy végtelenségig nyugodt kutya, nem rangsorol a családtagok között, hihetetlenül jóindulatú, nagyon magas az ingerküszöbe – pont Panna mellé való. Mellette meg marha rondán néz ki, jó ijesztő és nem utolsó sorban érdekes módon mutatkozik meg a védőösztöne: alapvetően nem zsákmányos (bár előfordul), mert nem harapásra tenyésztették ki, viszont annyira erős benne a védőösztön, hogy tréning nélkül is kiválóan működik. És teljesen mindegy neki, hogy a “támadót” előtte ismerte-e vagy sem. Egyszer átjött a szomszéd, hozott egy kis őszibarackot. Állt a kapun kívül, beszélgettünk, Héra, a vén, rákos öregasszony ott bambult mellettem – ismerte a szomszédot, mert az elég sokat jár(t) hozzánk át segíteni, ráadásul a kutyákat is szereti, Hérát is sokszor megsimizte. Épp azt magyarázta, hogy milyen magasra nőttek a napraforgói – és mindezt úgy, hogy hirtelen magasra emelte mindkét kezét. Héra vicsorogva, tombolva nyúlt ki az 1,70 magas kapu fölött, ugrált és hörgött a dühtől, ha nincs a kapu, lehet, bajban lettem volna úgy hirtelen. Rászóltam és abbahagyta (mindig tartogatott meglepetéseket…). Pár nap múlva ismét átjött a szomszéd, valami segítségre kértük meg – Héra szó nélkül beengedte, de amíg nálunk volt, árnyékként követte mindenhová és látszott a tekintetén, hogy ha rosszat mozdul a szomszéd, azonnal elterül hasmánt a fűben, mert egyszerűen ledúrja. Nem történt semmi sem. Amúgy meg, ha saját magáról volt szó, teljesen birka volt. Egyszer jött Panna apja a lányért (a kutyának nyilván tök vadidegen), a kezében egy üres PET-palackkal hadonászva magyarázott és véletlenül orrbaverte vele a háta mögött nézelődő Hérát. Az meg nyikkant egyet, horkantott egyet és sértett pofával eloldalgott. Panna apja meg utána: “Jaaaj, drágám, ne haraguuuuudj…” 🙂 Kábé ilyesmit várok Zeusztól is, ha nagy lesz, meg még egy pár dolgot: nagyobb aktivitást (elvégre is felnőtt kutya és egy terrier az edzőpartnere), komolyabb területőrzést – és nem mellékesen másfélszer akkora testúlyt, háromszor akkora fejet. Rohamosan nő, hétről hétre állítanom kell a nyakörvén, egy hónapja 12 kiló volt (3 hónaposan) – most 20 lehet és még 1 éves koráig nőni fog… Hátööö… Asszem, borjút kaptam ajándékba. 🙂 Bevallom, 60 kg-ra számítok, mert tudom, hogy az apja egy nagyon nagy termetű kan. Annyira röhej, egyszerűen egy óriásbébi. Persze, az akarata már megvan, igazi bullmásan: amikor először raktam rá a nyakörvet és a pórázt, olyan balhét csinált, hogy majd’ összeszaladtak a szomszédok a vernyákolásra. Mintha nyúztam, késeltem, akasztottam volna egyszerre. Visított és rángatta a pórázt, rohangált jobbra-balra, a végén már én is kezdtem kétségbe esni. De úgy voltam vele, hogy most muszáj megtanulnia, mert még elbírok vele: 60 kilós kutya azt csinál velem, amit akar, akkor már nem tudom meggyőzni, hogy a póráz jó dolog (mint kiderült, így járt egy barátnőm: kapott egy felnőtt bullma kant, aki nem ismerte a pórázt. Nekem panaszkodott, hogy egyszerűen nem tudja rászoktatni, mert a kutya megmakacsolja magát és ő meg nem tud vele mit kezdeni). Cirka 10-15 perc hangos küzdés után egyszercsak elhallgatott. Azóta az égvilágon semmi baja nincs a pórázzal. De kellett a 10-15 perc vérkomoly küzdelem. Ugyanez igaz minden tiltásra is – jaaaj, hétvégén annyira édes volt, azt hittem, megzabálom!
Most kezdi váltani a fogait – kész cápa: dupla fogsor van néhol a szájában. Ugyebár ilyenkor aztán mindent megrág. Kint molyoltam a kertben, látom ám, rágja az akácfát. Kerítettem egy kemény gumikarikát (egy egész vödör játékuk van…) és mikor újra láttam, hogy hántja az akácfát, rászóltam (persze alkalmi süket volt), megráztam a grabancát (jajj, azt nagyon utálja), majd, hogy nehogy már sérüljön a lelke, nekiadtam a gumikarikát (amit persze Zizi azonnal elszedett tőle). Mivel ismerem a bullmacikat, már vártam a következő menetet… Nem hülyék, csak rohadt akarnokok. kábé három perc múlva ismét az akácfa törzsét rágta. Rászóltam (mostmár otthagyta, nem kellett megcibálnom), megkapta az addigra Zizitől visszaszerzett gumikarikát. Rágcsált egy kicsit, bóklászott, majd egyszercsak azt látom, hogy nem a felnőtt akácokat rágja, hanem a kölyökakácok ujjnyi törzsét készül épp kettétörni. Rászóltam. Azonnal abbahagyta. Nézett rám kissé sértetten (“jóvanna…”), majd lenyúlt maga mellé a földre, felvette azt a bizonyos gumikarikát és elvonult rágni. :-))) Szóval… Már most igazi, pedig még nem is nagy. Nem tudom, mi lesz később, aktívan járok vele tréningezni (olyan kajás, mint az álom… Őrült könnyű dolgom van vele), de kifejezetten kellemes sétapartner már most is: nem cibál, nem őrült, nem fél semmitől – sétál, nézelődik, szaglászik, időnként rácsodálkozik a kerítés mögött acsarkodó kutyákra (Héra is piszok kíváncsi volt, Zeusz is az), de alapvetően folyamatosan a közelemben (közelünkben, mert Pannával szoktunk sétáltatni őket) téblábol. Kiváló hobbit találtam neki: valahol azt olvastam, hogy nagyon jó a szaglásuk – hát ez igaz. Héra is és Zeusz is szagbuzik. Héra annak idején perceket képes volt elmolyolni egy-egy fűszállal vagy csipszes zacskóval (mert a jobb alsó sarka nem ugyanolyan szagú, mint a bal fölső…), már Zeusz is kezdi: mindent megszagol. Mindent. Ha hazajövök, engem is, a szatyrot is (valamelyik reggel behozott velem egy csomag kávét :-)), idegent is, autót is (nagyon kíváncsi és nagyon bátor kutyák: amit meg akarnak nézni, megnézik. Tök mindegy, hogy az járó motorú fűnyíró, kisbusz, nagybusz, autó, fűkasza, fűrész – meg kell nézni). Valamelyik nap csinálok neki nyomot, van itthon egy rakás párizsi – van egy olyan érzésem, hogy imádni fogja… 🙂
Kíváncsi leszek, milyen feje lesz felnőttként, mert most még irtó röhejes – tiszta kölyökfejű.
Fóka az óraszíjamat cumizza (hátul Zizi látszik: azon dolgozik, hogy Zeuszt valahogy kirángassa a lábam közül, mert mér nem vele foglalkozom, mér ezzel a tohonya hülyével):
Lusta felállni:
Aztán van egy idióta terrierem is, aki torokra megy:
De ha sokat pattog, Zeusz egyszercsak bedühödik – már szeptemberben akkora volt a szája, hogy Zizi háta belefért:
Egyébként a csőrbefogást szokta alkalmazni:
Amúgy meg kint és a kutyaházban is szent a béke, egymás mellett vagy egymás hegyén-hátán szeretnek pihizni:
És egy utolsó: “Mi az ott a kezedben? Ehető????”
Csajok és pasik?! :-)
2011 október 9. | Szerző: hapcivirag
Annyira marhára ráérek, hogy azon gondolkodom ismét (jó sok idő után), hogy hogy is van ez a férfi-nő dolog. Alapvető kiindulási pont – épp ma beszélgettem erről a majdnem 8 éves, ámbár időnként igen bölcs leánykámmal –, hogy életem ezen területe egy jó nagy üresség. Hogy kudarc-e? Érdekes, ez eszembe sem jutott. Egyetértek Csernus doktorral a kudarc-siker-erőfeszítés összefüggéseivel, mégis, azt hiszem, hogy erre a területre ez valahogyan nem igaz. Amikor az embernek van párkapcsolata, valószínűleg arra is érvényes – bár ezt nem tudom jelenleg megítélni, mert csak halovány emlékeim vannak. De amikor az ember egyedül van, nem igazán lehet a kudarcot vagy a sikert a beletett energiával magyarázni. Mit jelent a beletett energia? Mit jelent ebben a helyzetben az, hogy megtettem minden tőlem telhetőt? Azért ez, lehet, mindenkinek mást jelent. Bizonyosan vannak olyan nők, akik simán lerohanják a nekik tetsző férfit s ezt ítélik úgy, hogy megtettek minden tőlük telhetőt a siker érdekében. Nem ez a típus vagyok – sokkal inkább zárkózott valaki. Ez vajon baj? Noshát, a mai világban valószínűleg az. Ha viszont ezen változtatnék azért, hogy a világnak megfeleljek, saját magamhoz lennék hűtlen, ami sokkal nagyobb kétségeket szülne bennem, amelyek végül egészen biztosan kudarchoz vezetnének. Mert lehet, hogy a világ szemében „trendi” lennék (vagy nem tudom, mi), de rosszul érezném magam a saját bőrömben. Nem is én lennék. De vajon ez nem csak a saját bizonyítványom magyarázása? Vajon nem csak kifogásokat gyártok saját magamnak, hogy a párkapcsolati kudarcomat mindenáron kimagyarázzam? Mármint azt, hogy nincs. Hm. Elgondolkodtató kérdés. De nem gondolom. Ha csak kifogásokat gyártanék, akkor rosszul érezném magam ettől és valami óvatos ködben felsejlene a lelkiismeret-furdalás. Nyilvánvalóan sokkal többet gondolkodnék rajta és valószínűleg nyugtalanítana is. Semmi ilyesmi nincs. Lehet, hogy ezért foglalkozom ezzel a dologgal ennyire keveset. Mert én én vagyok, kétségkívül, nyilvánvalóan. Nem vagyok változhatatlan, de mégis, ha tükörbe nézek, akkor is csak magamat látom és nem egy homályos képet valaki teljesen másról. Épp ezért nem sok gondolkodnivaló van ezen az ügyön. Azt gondolom, hogy ha valaki magyarázatokat gyárt, önmaga is érzi, hogy valami nem stimmel. A lelke mélyén igenis érzi. Vannak területek, ahol érzem ezt a szürkés masszát, hol itt, hol ott és hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindig mindegyiken megpróbálok javítani. Idővel persze – és amikor sikerül, jóleső nyugalmat érzek. De a párkapcsolat területe épp nem az, ahol szürke masszába ütköznék. Biztos, hogy nem vagyok én sem tévedhetetlen, de mégis, ez az ügy valahogy annyira tiszta, mint a frissen esett fehér hó. Nem szorít a mellkasom, nem leszek ideges, istenien alszom és soha nem jut eszembe, hogy egy rakás szerencsétlenség lennék egyedüllétemben. Hogy tettem-e bele energiát? Azt hiszem, nem. Meg azt is hiszem, hogy ez nem az a terület, amibe lehetne energiát fektetni. Itt nem a beletett energia számít. Valami más. A beletett energia általában olyan dolgokban számít, amelyek egy bizonyos ember körüli helyzetekben számít. Amikor szinte egy emberen múlnak dolgok, még akkor is, ha erre társas kapcsolatokban kerül sor. Hát ez így jó lüke mondat lett. De amikor egy ember például állásinterjúra készül, akkor nem a cég sorsa a lényeges a számára, hanem a sajátja, tehát a saját érdeke, hogy maximálisan odategye magát. Amikor valaki egy párkapcsolatban megpróbálja a saját érdekeit érvényesíteni, akkor általában nem a közös érdek a lényeges, hanem az, hogy Ő hogyan érzi magát benne – rosszul. Tehát itt is a saját érdeke, hogy maximálisan odategye magát és megpróbálja valahogyan megoldani a problémát. Ha valaki érettségire készül vagy diplomázik, az iskolának olymindegy, hogy az adott emberkének sikerül-e, az emberkének viszont nagyon fontos. Mindig van egy olyan ember, szervezet, akivel kvázi ellenpólust alkotnak. Igen, azt hiszem, ez a lényeg: a beletett energiát számonkérő helyzetekben mindig van egy ellenpólus. Van viszont pár helyzet, amikor nincs. Nincs ellenpólus saját magunk kialakítása során (ott – azt gondolom – elérendő cél van). S nincs ellenpólus egy párkapcsolat kialakítása során sem – ki lehetne, a világ összes férfia (hű, vajon jól írtam le???)? S van mérce is. A sikeres érettségi. A diploma. Az állás. Mind kézzelfogható, objetkív eredmények. De saját magunk kialakításában? S egy párkapcsolat kialakításában? Mi a kézzelfogható, konkrét, szilárdan meghatározható eredmény? Az álomkép? Az „idilli” kapcsolat? De mik ezek? Ezek mind roppant szubjektív dolgok, nem mérhetőek objektív mércével (mint az érettségi, a diploma vagy egy állás).
Vagy ez így nagyon bonyolult? Hát, ez van… 🙂
Továbbá: ha annyira rendben lévőnek érzem életemnek ezt a területét (annak ellenére, hogy nincs), akkor minek foglalkozom vele akár ennyit is? Hát, bevallom, magamtól biztosan nem jutott volna eszembe… Egyrészt csak. Nem az a típusú embernek gondolom magam, aki csak a szarral foglalkozik, csak sírni tud. Egyszerűen elgondolkodtam rajta. Másrészt meg tegnap és ma belenéztem ebbe a csodálos, utánozhatatlan, megismételhetetlen, fenomenális VV5-be (vagy hányba). Aztaaaa… Hát sírni támadt kedvem, komolyan! Édes Jó Istenkém, mi a fenéért nem halunk már ki?! Hát ez borzasztó. Komolyan, idáig süllyedtünk?! És ezt van, aki nézi?! Én azért, mert vártam két filmet és nem volt kedvem fél órára belekezdeni valami másba. De legközelebb inkább azt teszem. Rendet rakok. Vagy berakok egy mosást. Vagy mittudomén, csak ezt ne… Megdöbbenve látom a kialakuló állítólagos kapcsolatokat és sírni támad kedvem. Ha az állítólagos modern férfinak ilyen nő kell, én inkább most megásom a síromat és belefekszem. Ezt az iszonyat primitívséget nem hogy elviselik, de még tetszik is nekik?! Hát innen jutott eszembe. Egészen pontosan az, hogy ha ilyenek a mai férfiak, én egyedül halok meg, az biztos. Egyszerűen nem tudok erre a szintre süllyedni. Ha megpusztulok, akkor sem megy. Nem. Ha egyszer az ember eljut egy bizonyos szintre, onnan már nincs visszaút. Erről már írtam régebben. Olyan, mint mikor megy egy ösvényen és mögötte az folyamatosan beszakad. Nincs visszaút. Ezzel most nem magamat akarom fényezni, de bizony igaz, hogy ezeknél a libáknál jóval többre tartom magam. Soha nem játszottam arra, hogy ne kelljen dolgoznom és mindig egy pasi tartson el – és soha nem is dicsekedtem vele még ráadásul. Soha nem tudtam elképzelni, milyen az, amikor úgy él valaki, hogy egy pasi pénzeli. Nem is vagyok rá kíváncsi. Nyomorékok gyülekezete. Ezzel nem is lenne baj. De hogy ezt ország-világ előtt büszkén ki is jelentik – hát ezzel van a baj. Még csak észre sem veszik…
No mindegy. Erről jutott eszembe.
Meg az is eszembe jutott már párszor, hogy milyen sokan pusztulgatnak a magányuktól. Én nem tudom, lehet, hogy én vagyok a beteg, de jól elvagyok magamban is. Sőt. Időnként belegondolok, milyen lesz az életem öregen, és valahogy mindig azt látom, hogy lesz egy rakás elfoglaltságom, imádni fogom az életem és egyedül leszek – mármint pár nélkül. Lehet, hogy épp ezzel vetítem elő a sorsomat: hogy tényleg egyedül maradok? Nem tudhatom. De az biztos, hogy így nem fog arculcsapásként érni a helyzet. Érdekes módon sosem azt érzem a szituáció elképzelésénél, hogy ez mennyire rossz lesz nekem. Mindig valahogy jó érzés kapcsolódik hozzá: hogy imádom a rózsáimat,
hogy jól elvagyok a kutyáimmal,
hogy filmet nézek, olvasok, csavargok, szeretek sétálgatni,
kávézni a barátnőimmel,
hogy a lányom időnként meglátogat és jókat dumálunk – de semmi fekete feeling nem kapcsolódik hozzá. Aztán ezen el is szégyellem magam és megpróbálom azt is elképzelni, milyen lenne egy férfi mellett megöregedni, de ez valahogy nem megy olyan simán. Ehhez általában már korántsem kellemes képzetek társulnak, úgy mint gusztustalanság, trottyosság, tehetetlenség és lehúzás (mármint nem pénzügyileg, hanem „szintileg”).
Így persze valószínűleg nem lesz egyszerű társat találnom és el kellene végre döntenem, hogy most akkor szeretem-e a férfiakat, mint olyanokat, avagy vérfeminista dúvad vagyok-e. Folyamatosan azt állítom, hogy én márpedig szeretem a férfiakat. De vajon bennem van-e a hiba, hogy a mai férfiak nagy részét balfék, tehetetlen, anyámasszonykatonája, nyálas kis idiótának nézem, akik a semmire oly nagyon beképzeltek?! Hát ezeket nem szeretem, mert nincs rajtuk szeretnivaló. Aki viszont nem ilyen, az általában elkelt. Ismerek pár ilyet. De ez még hagyján, ha egy férfi talpraesett, határozott, aktív és férfias, akkor is ott van még a tetszés-faktor: vonz-e, mint férfi? Van egy rakás férfiismerősöm, akik az utóbbiaknak megfelelnek, mégis csupán havernak, jó ismerősnek vagy épp barátnak tekintem őket, mert egyszerűen nincs meg az a bizonyos szikra (még jó…). A munkahelyemen a dolgozók 90%-a férfi. A közvetlen munkakörnyezetemben 14-5 férfira én vagyok egyedül nő. A 14-5-ből 8-9-et nagyon-nagyon szeretek és tisztelek azért, amit letesznek az asztalra és nem állítom, hogy 1-2 ne okozott volna némi fejtörést. Csakhogy a szikrának is kölcsönösen kell működnie és aztán van itt még egy komoly kritérium: hogy ne legyen nős… A maradék kábé 200 férfi között aztán mindenféle akad. Olyan is, aki roppantul tiszteletreméltó, olyan is, aki ugyan erről nem tud, de én suttyomban a mentorommá neveztem ki (életemben nem találkoztam ennyire brilliáns emberkével, nem is fogok szerintem), olyan is, aki balfék, olyan is, akinek megalszik a szájában a tej és olyan is volt, aki megtetszett. Aztán nem lett belőle semmi, mert jól orcára estem (nem, nem ajánlkoztam fel neki. Csak az ember egy munkahelyen óhatatlanul kerül olyan helyzetekbe, ahol a másikat tesztelheti: megbízhatóságra, őszinteségre, együttérzésre, odafigyelésre. Anélkül, hogy észrevette volna, megbukott. De ez legyen az én bajom, neki fogalma sincs erről). Nagyon élvezek férfiak között dolgozni. S azt gondolom, hogy az igazi férfiakat nagyon szeretem. De ezeket az izéket nem lehet. A férfiak és az izék száma persze kérdéses, nyilván ez is szubjektív megítélés dolga, de én sajnos úgy látom, hogy az arány 2:260. Kábé. Az a hattyúnyakú kicsi ketteske az oka annak, hogy nem zárhatom ki: párban fogok megöregedni.
Talán mindezek miatt nem gondolom kudarcnak azt, hogy egyedül (mármint férfi nélkül) élek. Hogy reménykedem-e? Azt hiszem, nem. Egyszerűen állok elébe. A reménykedés azt jelenti, hogy a jelen helyzetemmel nem vagyok elégedett, jobbat szeretnék. Ez nem igaz. Elégedett vagyok. Van egy-két dolog, amin jó lenne változtatni és valószínűleg fogok is, de alapvetően béke van. Jó így is. Úgy is jó lehet. Csak máshogyan. Pont úgy, mint ahogyan egy gyermektelen és egy gyermekes ember él. Akinek nincs gyereke, nem tudja, milyen az, ha van. Akinek már van, tudja, milyen volt előtte, de a sok nehézség ellenére mégis örül neki, hogy ott van az a lurkó (no persze, én most a normál helyzetet veszem alapul). Sok vele a baj, de sok pozitívumot is ad. Jó gyerek nélkül is élni. Csak teljesen más.
Amiről még írnék (csak felesleges ennyi mindent egyszerre kiönteni), az egy érdekes kérdés, szintén Csernusnál merült fel és azért érdekes, mert nem találom a konkrét választ. Mitől nő a nő és mitől férfi a férfi? Szerintem a „doki” sem találja rá a megfelelő választ. Mert amikről ír, azok nem női és férfi tulajdonságok. Azok egy értékes ember tulajdonságai. Azt gondolom – elég sokat foglalkoztatott ez a dolog – hogy a kulcs az arányokban van elrejtve. Minden emberben él nő és férfi, csak eltérő arányban. Először ember egy ember és csak utána lesz férfi vagy nő (ill. nő vagy férfi – nekem tök mindegy a sorrend). Na de ezt majd legközelebb. 🙂
Mostanság nem leszek nyugdíjas…
2011 október 3. | Szerző: hapcivirag
Hm. Pfff. És hasonlók. Úgy látszik, egy-egy ilyen lélekkiöntős bejegyzés javítja az amúgy ugyanolyan helyzetet – illetve a szemléletmódját. Most valahogy nem zavar, pedig PONT ugyanannyi dolog van, mint múlt héten. Azért az igaz, hogy ezek elég nagy kihívások, így aztán nagyon piszkálják a csőrömet, annyira, hogy addig nem nyugszom, míg megoldást nem találok. Ebből aztán az következik, hogy belehajtom saját magam a munkába. Ezt hívják “workaholic”-nak? Nem, szerintem azért ennyire még nem durva a helyzet. De mit csináljak, ha imádom azt, amit csinálok?! Most például… Basszus, úgy elmesélném, de egyrészt nem engedhetem meg magamnak (ha nem kötne egy titoktartási rendelkezés, akkor sem, mert egyszerűen nem tartom etikusnak mások rámbízott titkait kiadni), másrészt meg annyira bonyi, hogy kábé egész éjjel itt ülnék, hogy értsétek, miről van szó. Röviden: egy nagy projekt teljesítése közben elég durván összevitatkoztunk a megrendelővel, aki nagy lapáttal tolná alánk a trágyát, csakhogy ez nemcsak etikátlan, de marha drága mulatság is lenne nekünk. Mennyire nagy projekt? Hát, bazi nagy. Több millió euró. Ez a tény pedig, ahelyett, hogy megijesztene, még további és további agymunkára sarkall, mert egyszerűen élvezem. Nem a vitát. Vitatkozni utálok, de ha rákényszerítenek, tűzzel-vassal védem az igazamat (amiről TUDOM, hogy igazam van). Ehhez azért hozzátartozik az is, hogy a munkahelyemen nagyon fiatal csapat dolgozik. Fiatalok és iszonyú okosak, továbbá a mai világban csodaszámba menő (társadalmi és etikai) felelősségtudat munkál bennük. Épp ezért hajlanak a kompromisszumra, de egy pont után bekeményítenek. Vagyis, partnerek abban, hogy védjük az igazunkat és nem menekülnek el behúzott füllel (és megy emiatt csődbe a vállalkozás), hanem ha kiásta valaki ellenünk a csatabárdot, ők is magukhoz veszik azt a bizonyos kardot. És mivel hihetetlenül gyorsan és pontosan forog az agyuk, és átlátják a problémákat, valamint van huzalmuk az üzlethez és a jogi logikához, így egyszerűen élvezet velük dolgozni. Legutóbb egy nagy építőipari óriáscéget sikerült térdre kényszerítenünk – annyira etikátlan, egyoldalú és – hát csak leírom – gusztustalan feltételeket akartak ránkerőltetni és annyira meg voltak győződve róla, hogy mivel ők a Janik, ezt mi be is nyeljük, hogy öröm volt nézni a hisztijüket. Megállapodtunk velük. Tény, hogy egy 4, egy 7,5 és egy 3 órás tárgyalás kellett hozzá (azért a 7,5 óra egyhúzásban nagyon durva volt… A végére azt sem tudtam, hogy merre van előre, szomjas voltam, éhes voltam, izzadt voltam és zsongott a fejem). Hozzátartozik még, hogy – szerintem – az ország egyik legjobb ügyvédi irodája is velünk van. Akkora szerencsém van, hogy az eszméletlen. Mindig is érzékeny voltam az apró részletekre, nahát, velük aztán lehet mazsolázgatni a jog szépségei között! Tulajdonképpen az a megtiszteltetés ért és ér folyamatosan, hogy vérprofi ügyvédi iroda tanít a joggyakorlatra. Most meg ez a projekt… Nincs annál felemelőbb érzés egy jogász számára, amikor tapasztalt ügyvédekkel tudja megvitatni az üzleti élet buktatóit és a kiutat a göröngyök (na jó, időnként hegyek) közül, ráadásul ezért még fizetést is kap! 🙂 Más kérdés, hogy így persze egy rakás kevésbé fontos dolog késik, dehát… A fontossági sorrend mást kíván.
Kedves Csilla, az asszisztens folyamatban van – bár nem az enyém lesz, hanem az egyik vezetőé, de mégis az én vállamról is vesz majd le dolgokat: nem én fogok teljesítési igazolást kiállítani, nem nekem kell majd üzleti levelezést fordítani és esetleg összegyűjtögetni és még hasonlók. Szóval… Az enyém is lesz. 🙂 Csakhát ugye idő kéne ahhoz, hogy a jelentkezőket be tudjuk hívni interjúra. Az meg most nincs. Mindenki az utolsó haja száláig benne van minden szöszben. Most kábé huszadrangú dolog egy asszisztensi állásinterjú. Szegény jelentkezők, szerintem azt hiszik, hogy elfelejtettük őket (majd lesz jó kis meglepi, hogy mégsem), pedig nem – csak ők még nem tudják, milyen mennyiségekkel kell itt megküzdeni. Sajna jelenleg sem én, sem senki más nem tud ezért éjjel 1 helyett 2-ig ébren lenni – mert aludni meg csak kell. Node jövő héten már szerintem lesz idő erre is – és azt hiszem, a kiválasztott sem fogja utólag bánni a dolgot, hiszen érdekes munkája lesz, tényleg igaz rá, hogy kihívásokkal teli, és egy igazán jó társaságban dolgozhat (még bowlingozni is tök jó velük. Meg a buli végén némileg becsípve, ordítva énekelni a Micimackót :-)).
Öööö… Vagy ne fényezzem tovább a melóhelyem, mert tök uncsi és úgysem hiszi el senki?! 🙂 Pedig azt még nem is írtam, hogy jövőre a fiúk befejezik a ház külső vakolását… 🙂
Sokszor nagyon soknak érzem a megterhelést, ez igaz. De azért alapvetően úgy gondolom, hogy ezzel a munkahellyel megfogtam a Jóistenke mindkét lábát. 4,5 éve egyszerűen imádok itt dolgozni. Dolgoztam már pár cégnél, de szerintem az ország egyik legjobb helyét fogtam ki. Ha már nyugdíj, hát innen megyek…:-) De majd csak ha meguntam. Az meg nem most lesz.
Asszem, lefekszem. Az utóbbi három napban 12 órát aludtam, tán rámférne egyben 8 óra. Vagy valami hasonló.
Nézek valami jó kis zenét ide…
Meg is van: Billy Joel: Lullaby – annnnyira finom!
Váááá, nyugdíjas akarok lenniiiii!!!!
2011 szeptember 27. | Szerző: hapcivirag
Kábé ma voltam annak a határán, hogy helyben megőrülök. Ez
kívülről úgy néz ki, hogy ülök a gép előtt, mint bármelyik másik napon.
Belülről meg úgy néz ki, hogy látom magam felpattanni, hajat tépve toporzékolni
és kirohanni a világból.
Namostaztán jön némi munkaszidás. Alapvetően szeretem a
munkámat. Sőt, imádom! Sőt, a munkahelyemet is imádom!!! Megőrülnék, ha semmit
kéne tennem. Utálnám, ha nem ezt csinálhatnám. És nem itt. DE (mindig van egy „de”…)!
Itt most egy jó cirkalmas káromkodás következne, ha elbírná a monitor, de nem
bírja el. A helyzet az, hogy több, mint 600 fő dolgozik a cégcsoportban és én
egyedül vagyok jogász. Nem mellékesen egyéb problémamegoldó, akikből azért van
még jópár (az egész adminisztratív személyzet az tulképp), de mindenki a
dupláját vagy tripláját csinálja annak, amit egy ember elbír. Hetek, sőt,
hónapok óta úgy néz ki egy napom, hogy érkezik egy rakás mail, mindenféléről.
Megszámoltam, ebben a hónapban 248 db elektronikus levelet kaptam és ezekben az
„egyéb” kategória (úgy, mint olvasási visszaigazolás, egyszavas válaszok stb.)
már nincs benne. Ez 13 mailt jelent átlagosan naponta, úgy, hogy ebben a
hónapban próbáltam 5 napig szabadságon lenni (nem ment) és amúgy meg némileg
beteg vagyok.
Annyi ügyben vagyok benne, hogy 2 hónapra visszamenőleg nem
emlékszem rájuk. Valamelyik nap a főnököm kért egy összefoglalót egy olyan
megbeszélésről, amin 2 hónappal előtte vettem részt és bambán néztem rá, nem
értettem, miről beszél, sőt, visszakérdeztem, hogy tavalyról van-e szó…
Valami feltűnhetett neki, mert mikor elmagyarázta és én rájöttem, a következő
kérdése az volt, hogy ugye, nagyon fáradt vagyok. Mondtam: „Áhh, dehogyis…
Nem látod?!” A vigyora kábé azt sugallta: „Welcome to the Club!”
Ezzel az egésszel több baj is van. Először is, így
előbb-utóbb baj lesz. Valamit el fogok nézni. Bár nem beszélem be magamnak, de
kétlem, hogy sokáig lehet naponta átlagosan 5 sürgősfontos ügyre egyszerre
koncentrálni, közben meg még csip-csup dolgokat is lerendezni. Másodszor: így
semmi más fontos dologra nem jut időm. A gyerekre, a kötelező elintézendőkre
(csekkbefizetés például – habár egy kollégám csak vigyorogva közölte, hogy az
nála permanensen elmarad. Hát, nálam is… Enni nem bírok felkelni a gép elől,
nemhogy postára menni… Éjfélkor meg nincsenek nyitva), a házra, a kertre
(esküszöm, jövőre bereflektorozom az egész kertet és éjjel fogok füvet nyírni),
a hobbimra (úgyis, mint kutyakiképzés, netán olvasás), a másik munkámról nem is
beszélve (ahol pedig más embereknek segítek és azt nem illik félvállról venni!).
Harmadszor pedig már azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy „pihenés”. Jövőre
kimegyek Angliába, esküszöm, mert csak ott hagynak békén! – Ott meg persze az a
baj… 🙂 Negyedszerre pedig én még szeretnék tanulni, ráadásul talán nem
ártana élni az életemet… Vagy valami ilyesmi. Sőt, valamelyik nap kitaláltam
valamit, amit meg szeretnék csinálni, de viszonylag nagyszabású a dolog és
hát… Csak forgatom magamban, hogy mikor tudnék nekikezdeni…
Ezért van a cím. Úúúúúúgy szeretnék most per pill nyugdíjas
lenni, mint egy… Mint egy szösz! Akkor 12 órányi munkát kikapcsolhatnék az
életemből.
De persze ez hülyeség. 2 hét után megőrülnék, úgy hiányozna.
Ráadásul még véletlenül sem szeretnék azok közé tartozni, akiknek semmi nem jó:
ha nincs munka, az a baj, ha van munka, az a baj. Erről szó nincs! Nem
szeretnék munkanélküli lenni és, mint írtam, egyszerűen imádok ennél a cégnél
dolgozni. Majdnem mindenki a nagyon jó ismerősöm, sőt, barátom is akad köztük
bőven és a kollégáim 90%-ára számíthatok a bajban, a főnökeimet is beleértve.
Szóval, imádom, na (ez itt nem a reklám helye, csupán némi
érzelemnyilvánításé). Kell a pörgés – csak néha teleszalad a hócipőm. És most
éppen néha van…
Apropó, ismeritek a “blue nose friends” plüssöket és egyéb figurákat? Jajj, imádom őket!!! 🙂
Ő Flame, a kis sárkány:
Ő Scoot, a csiga:
Ő pedig Gossip, a gekkó (asszem… de valami gyíkféle):
És persze vannak még páran: méhecske, katica, pille, kos, kecske, maci… A Müller-ben szoktam látni kulcstartóként, meg izébigyóként, annnnyira édesek (pedig nem vagyok egy cukorfalat…)!
Sírva vigad a magyar… Vagy nem?! :-)
2011 szeptember 21. | Szerző: hapcivirag
Kedves Bizonytalanság, hát persze, hogy siralmas. Ez viszont nem akadályozza meg az embert abban, hogy időnként a saját vagy mások kínján röhögjön. Mégiscsak jobb kinevetni magam, mint sírdogálni a szar felett. Oppá, ez most kicsit durvára sikeredett, de biztos csak azért, mert este van. 🙂
Egyébként, az előző bejegyzésemben említett blogok hároman vannak. Egy író szerintem teljesen pszichiátriai eset, egy csak szegényke, egyről meg már írtam, a vödör-kategória.
A pszichiátriai eset évek óta azt bizonygatja, hogy nem szerelmes egy szintén pszichiátriai eset nőbe, de a blogja évek óta erről a nőről szól, képtelen szabadulni a hatása alól, pedig egyetlen egyszer találkozott vele. Folyamatosan azt bizonygatja, hogy már nem szereti, meg ő nem is zaklatja, közben meg igencsak a határán mozog. De ezt nem veszi észre. A nő óta már az ötödik barátnőjét nyűvi, de a blog kizárólag erről a nőről szól, minden nap történik bejegyzés, minden nap az évek óta nem is látott félelmebeteg nőről… Még a blog elején értettem, hogy ki akarja írni magából a sértettséget, érzelmeket, miegymást, de ezt így évekig cipelészni… Hátööö… Amolyan mániás dolog. Szerintem elég ijesztő.
A másik blog íróját nagyon kedvelem, egy nagyon jó fej csajszi lehet, csak valahogy mintha útvesztőben bolyongana.
A harmadik blogírót meg… hát mit szépítsem, egyszerűen gusztustalannak tartom. Bár ez elég sarkos vélemény és nagyon-nagyon ritkán engedek meg magamnak ilyesmit, de vödrünk épp arról ömleng, milyen romantikus is egy nős palival a lopott órák (elég naturálisan leírt) élvezete, holott tudja, hogy a pasas szereti a feleségét és kicsi gyereke(i) is van(nak). Persze ezt az ellenszenvemet simán rá lehet fogni a parlagolásomra (hehe), de szerintem akkor sem tetszene, ha idilli kapcsolatban élnék egy jó pasival (na nem olyanban, mint a szomszédasszonyom). Nehéz ezt megmagyarázni. Talán egyszerűen a korom… Nem érzem ugyan vénnek magam, de mégiscsak még abban az időben születtem és nőttem fel, amikor szégyen volt szeretőnek lenni (épp elég saját konfliktusom lett így a nagy szerelmem miatt), az meg végképp gusztustalan volt, ha ezzel el is dicsekedtek. Nos hát, mit szépítsem, kurva volt az ilyen neve. Hogy ma hogy hívják, nem tudom, de annyira nem is érdekel. Nekem még talán mentségem lehetett az őrült, mindent elsöprő szerelem. Mint ahogyan nekem a szex is akkor az igazi, ha érzelmek vannak mögötte. Sem az érzelemmentes szex-szel, sem az érzelemmentes szeretőséggel (és ennek világgákürtölésével) nem tudok mit kezdeni. De már csak ilyen begyöpösödött liba vagyok – nem is akarok.
Nekem sem tartanak pisztolyt a fejemhez, hogy ezeket a blogokat olvassam, de, hogy őszinte legyek, tegnapelőtt olvastam beléjük és az 1. és 3. számúra nem is vagyok kíváncsi többé. A 2. számú aranyos, szurkolok az írójának, hogy megtalálja önmagát.
Nnah, ezek még hozzátartoztak az előzőhöz. 🙂
Ha már sokat zenéltünk, pasizzunk is…
2011 október 22. | Szerző: hapcivirag
Kezdjük is a Csúf igazság, Egy törvénytisztelő állampolgár, 300 főszereplőjével. Íme, Gerard Butler, aki engem az utóbbi három filmjével meggyőzött… Hmmmm…
Ezek után jöjjön a kis kopasz kedvencem a kockás hasával: Jason Statham. Még egy hümm.
További kedvenc: a Múmia gonosz főpapja. Arnold Vosloo. Már nem is írom ki…
Marcus Antonius a Róma c. sorozatból – James Purefoy
Ha már Róma, nézzük meg közelebbről Julius Ceasar-t: Ciarán Hinds
Szeretem a küzdősportokat… Mark Dacascos
A Múmia c. moziból nem csak a főgonosz tetszik, hanem a jó is… Oded Fehr (a Kaptár-ban is játszott, mindháromban).
És itt van még Mr. X-akták is: David Duchovny 🙂
Nos, a fent felsorolt pasikból BÁRMELYIKET elfogadnám. Sőt! Egyszerre akár többet is! :-)))
Na jó, nem dobnám vissza Matthey McConaughey-t vagy Brad Pittet sem. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X