Aztaszentbilifülit…
2012 február 28. | Szerző: hapcivirag
BASSZUS, MI EZ???????
Bizonytalanság barátosném előre figyelmeztetett ugyan, dehát nem gondoltam, hogy itt ekkora gáz van.
Képzeljétek el, lett hirtelen 35 új hozzászólásom és fogalmam sincs, mihez szóltak hozzá! Illetve oldalt látom, hogy melyik bejegyzéshez, de mi közve van pl. az Xperia-frissítésnek a szülői beleszóláshoz?!
Úgy érzem, sürgősen költözni fogok!
Ááááááááááá. Tiszta spam az egész, a Nők Lapja az ÉN blogomon NE ajánlja azt a hírt, hogy a VV5-öt Attila nyerte, mert hányok az egész VV-től, leszarom, ki nyerte és mocskosul nagy szégyennek tartom, hogy ilyen hír a Suttogó Ház 2. részében egyáltalán megjelenhet.
Én a szerkesztéshez nem értek, én csak írok (amikor épp eszembe jut, akár hülyeség, akár érdekesség), tehát innen hamarost lelépek.
Hát ez borzasztó.
🙁
És most látom csak, még bannerekkel is telenyomták! Öcsém, a pofám leszakad, komolyan! Nekem UPC-hirdetés SEM KELL a SAJÁT BLOGOMBA!
Fúúúj. Hát ez gusztustalan.
MIndenféle :-)
2012 január 30. | Szerző: hapcivirag
Főleg Bizonytalannak. 🙂
A kérdésedre a válasz: voltak kérdések, amikre nem tudtam volna kapásból válaszolni. Más érezni egy választ és más ki is mondani. Volt viszont olyan is, amire kapásból tudtam a választ. A “mi a belső béke?” kérdésre csak úgy száguldoztak a gondolatok a fejemben és szerintem képtelen lettem volna egy-két normális mondatban megfogalmazni. 🙂 A “hogyan érhetjük el?” kérdésre viszont kapásból meg is tudtam fogalmazni azt. Szerintem úgy, hogy az ember tisztában van a leggonoszabb, legaljasabb és leggyengébb arcaival is és elfogadja ezeket. Én nem állítom, hogy tényleg ez segít, de szerintem igen. Ebben egyezik a véleményünk a dokival. A végére rájöttem az első kérdésre adandó saját válaszomra is, három szó, de lehet, hogy mindenki másképp értelmezi: merni kell élni! De ez szerintem tök szubjektív – a lényege viszont ez. Annyi sok ember nem mer élni. Tudod, mi volt a fura? Megkérdezte, hogy ki az, aki szedett már nyugtatót. Hát, elég sokan… És még vajon mennyi ember lehet, aki nem merte bevallani (bevállalni :-))? Nekem sose jutott eszembe, nem tudom, miért. Pedig biztosan voltam már olyan helyzetben, hogy megtehettem volna.
Szerintem az is nagyon sokat számít, hogy milyen helyzeteket él meg az ember. Mert ezekért a helyzetekért nem csak ő a felelős. Nekem a legnagyobb pofáraesésem a szakításunk volt a lányom apjával. Nna, ott másfél évig rakosgattam össze a darabkáimat. Másfél kurva évig. De ebben ő is benne volt, mert ha nem éljük meg ennyire intenzíven a szerelmünket, a kapcsolatunkat, a háborúinkat (atomháborúk, bakker…), a szakításunkat, akkor lehet, soha nem jövök rá bizonyos dolgokra és még mindig nem érteném, miért élek én langyos lábmosó-vízben. És mit csináljak, hogy ne legyen az. De ehhez kellett Tibi is. Mert ha csak az egyik ember ég pusztító lánggal, a másik meg nem, az nem hozza meg ezt a megoldást. Mi mindketten ön- és közveszélyesek vagyunk egyenként is. 🙂 Hát még együtt. 🙂 Már régen nem haragszom rá, bár elfelejteni sosem fogom a dolgot – de legalább megértettem őt is. Ebből a szempontból nagyon egyformák vagyunk, valszeg ez volt a tragédia oka is. Tudom, hogy iszonyúan szerettük egymást, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mindketten dominánsak is vagyunk, csak másképp – így egyikünk sem viselte el, hogy a másik uralkodik az egyiken, pedig mindkettőnkben volt ilyen vonás. Van is. Én hiszek a horoszkópokban. Most képzelj el egy igazi oroszlánt meg egy igazi skorpiót. Az egyik az állatok királyaként jogosan követeli a tiszteletet, a csodálatot és az alávetést, a másik meg kis, sunyi ízeltlábúként gyilkos méreggel szurkálja azt a nagy állatot (a halak aszcendensem mondjuk némi türelmet ad, de mivel a kínai horoszkópom szerint meg tűz-sárkány vagyok, hát… ööö…). Meg még jó sok mindenben is hiszek, például a több életben, a szellemekben és a karmában is, tehát azt gondolom, az marhára karmikus kapcsolat volt és sikerült is lezárnom ezt a szálat.
(Nos, igen, elég összetett a hitvilágom… Általában azt hiszem el, amit megtapasztalok. Nos. Egyszer voltam egy másik életemben – valószínűleg ezért érzem magam teljesen otthon Angliában; találkoztam már szellemmel – nálam ezeknek logikus következménye a karma is… Mondjuk itt anyám is futott már össze szellemmel, épp halottak napján. Nem annyira nehéz dolog ez itt, lévén, hogy Debinek ez a városrésze egy ősrégi temetőre épült… :-))
Mindennek komoly szerepe volt abban, hogy sokáig tartson összerakni a szakításunk után saját magam, hogy megismerjem magam a legapróbb kis szemétkedésen át a legnagyobb gonoszságig, ami bennem lakozik. Hogy megértsem, hogy legalább ketten vagyok és az nem jó, ha az a bizonyos másik előmászik a pokolból. Mondjuk marha nehéz előcibálni és Tibi óta talán egy embernek sikerült: Mogorvának. Csakhogy ő nem oroszlán volt… És ráadásul még figyelmeztettem is rá, hogy NE akarja látni a rossz oldalamat, mert iszonyúan gusztustalan tudok lenni, mindig megtalálom mindenki leggyengébb pontját és gyilkos vagyok. Erre azt mondta, hogy ne izguljak, nála ironikusabb, gusztustalanabb ember nem létezik a világon. Mondtam én neki, hogy de. Én. De nem hitte el. És bár baromi nagy türelmem van, annyit hisztériázott, hogy csak kihozott a sodromból. Pedig tűrtem egy ideig. Meg nyugtatgattam. Meg nem beszéltem vele. Nekem Tibi megtanította, mekkora szemét vagyok. Még arra is megtanított a háborúink során, hogy lehetek még szemetebb… Végül azt mondta Mogorva, hogy ő elbújhat mellettem… Erre rohadtul nem vagyok büszke, de ez is én vagyok. Mondjuk szerencsére bazi mélyen és tényleg nagyon nehéz elővakarni, még csak nem is kell uralkodni magamon. Nagyon magas az ingerküszöböm. 🙂
Szóval én voltam már főnix-madár, rohadtul tudom, milyen elégni. Az idő egyébként mindent megold. Már csak emlékszem rá, milyen szar volt az a másfél év, érzelmileg nem érint meg. De ehhez csak el kellett telnie!
Ezért tehát nagyon hálás vagyok Tibinek. Mert ugyan tudtán kívül, de ő tanította meg nekem, hogy hogyan kell ÉLNI. Az élethez nem csak az öröm meg az unalom tartozik hozzá. Hanem az iszonyatos, mindent felemésztő fájdalom is. Amikor az ember azt sem tudja hetekig, hogy evett-e egyáltalán, nincs is magánál, nem tud aludni, bőgve fekszik le, bőgve kel fel, álmában is bőg és egyszerűen azt sem tudja, hol van; mindent automatikusan csinál, mert annyira befelé fordul, hogy képtelen vegetáláson kívül bármi másra. Az agyában a fájdalom ködén át csak úgy cikáznak a gondolatok, a bosszútól kezdve a beletörődésen át a jövő rémképéig, a megérteni próbáláson át addig, hogy ezek olyan dolgok, amiket nem érdemes megpróbálni megérteni, mert úgy sem fog menni… A naplómban abból az időből nagy, vörös betűs MIÉRT?-ek sorakoznak, akasztott és leszúrt emberek, NEM ÉRTEM-ek számolatlanul. Anyám nem azért vett ki két hét szabadságot, hogy az újszülött mellett segítsen, hanem hogy rám vigyázzon. Ezt csak később merte elmesélni.
Előtte is csalódtam emberi kapcsolatokban, utána is, de előtte kisebb volt, utána meg hasonlóan nagy – ott a megélhetésünk vs. emberi irigység, gonoszság, sunyiság volt a tárgy (majd egyszer azt is elmesélem). De csak felálltam. És megtanultam jó sok mindent. Többek között azt, hogy ha valami fáj, akkor azt tilos elnyomni. Hagyni kell tombolni a fájdalmat, bele kell dögölni (szerintem erre mondta Csernus, hogy el kell égni), fetrengeni kell, ha erre van szükség – mert különben nem születik meg sem a megoldás, sem az új puzzle-kép; csak beleragadunk a saját 22-es kulimászos tükrünkbe, ahonnan nincs kiút, csak bolyongunk benne és nem tudjuk, melyik kurva tükröt kell összetörni, hogy kijussunk a labirintusból. Ha fáj és hagyjuk, akkor az összes tükör ripityára törik. Apró pici szilánkokra, maguktól, a fájdalmunktól, az iszonyatos dühünktől, az elkeseredettségünktől, a kilátástalanságunktól. Akkor ki lehet szabadulni, bár a sok kis szilánk véresre marja a talpunkat. De az majd begyógyul, mi meg szabadok leszünk. EZT tanultam Tibin keresztül. No meg saját magamat: a sátánt és az angyalt. Meg hogy a tetteink mindig visszaütnek ránk, sokszorosan; csak lehet, erre sokat kell várni. Ezért nem haragszom rá.
Rzsó: érdemes elmenni egy előadására, mert eléggé gondolat- és emlékébresztő, mint látod… 🙂 Minden hónapban van, vagy az IBS színpadon, vagy a Stefánia kultúrközpontban.
Nnyah, lelkizés befejezve. 🙂
Szerintem tökre nem félnél Zeusztól, mert annyira bűbájos, annyira imádnivaló, annyira kedves és kíváncsi, hogy maximum az zavarna, hogy nem tudsz lépni tőle, mert mindenütt van rajtad szagolnivaló és azt neki analizálni kell (tehát, ha elindulsz, akkor a hátsódba dúródva tol előre, miközben a sarkadtól a derekadig végigszagol és most már nyálaz is. :-). De én ezt is imádom benne. Hazaérek két nagy szatyorral és dúrja bele a fejét, olyan pofával, hogy “Muti, mit hoztál?! Áhá, van kifli, répa, hús (nyami, de tudom, az a tiéd, szóval nem lopom el), tusfürdő, szemeteszsák – várjál már, hova mész, még a felével sem végeztem!” 🙂
Már nem bántják a növényeket. Az ásástól ugyan tartok, de mástól már nem. Zeusz már nem hántja le az akác kérgét és nem kóstolja meg a bokrokat sem. Igaz, egynyári vagy hagymás virágot nem ültetek, mert Mr. Tank tutira le fogja taposni. Mert ez amúgy bullmasztiffosan közlekedik: nem néz a lába elé, csak megy, aztán ha valami ott van, azon átgázol simán. Netán felrúgja. Héra is ilyen volt. Akkor még voltak tulipánjaim. Egész addig, amig 45-50 kiló rájuk nem lépett… Hát azt nem annyira élik túl… Nincs mese, ki kell várd, míg 7-8 hónapos nem lesz, addig ne is álmodj szép kertről… :-)) Zeusz még a karácsonyfát is megette félig (az orrából meg álltak ki a tűlevelek…).
(ez a kép tiszta Panna: sárkányt szelidít tiszta önbizalommal. :-))
Csernus meg mindenféle
2012 január 29. | Szerző: hapcivirag
Szerdán voltam egy Csernus-előadáson. Marha kíváncsi voltam, ki ez a pasi élőben. Eddig csak a könyveit olvastam (négyet), régen láttam a műsort, olvastam róla egy rakás cikket, kígyót, meg békát, meg szerelmi vallomásokat… És valahogy süt a könyveiből a pesszimizmus. Már terveztem egy ideje – a novemberi előadására is vettem jegyet, de annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam elmenni rá (erről majd később. Mármint arról, hogy mennyire voltam fáradt). Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg olyan bunkó, agresszív a stílusa, mint ahogyan az hírlik és ahogyan a könyveiből kiolvasható. Végső konklúzió: sokkal jobb előadó, mint író. 🙂 No de haladjunk szépen sorjában. Kábé ezren voltunk. Annyira nem dobott fel ez a tény, mert TÉNYLEG meg akartam nézni magamnak és ahhoz nem ekkora tömeg kéne (nem, nem veszek tőle különórákat… :-)). Na mindegy, gondoltam, majd valahogy csak meglesem. Mint kiderült, ez sikerült is (egész jól), mert nem bírt egy helyben maradni, folyton mászkált fel-alá. Első blikk: messziről süt róla, hogy drogos volt. Második blikk: marha ronda (hát most mit szépítsem a dolgot… A neten valahogy mindig előnyös képei vannak fent, vagy photoshop, vagy én nem tudom, de élőben azért… Hátööö… Mondjuk azt sem értem, miért hanyagolja a testedzést. Értem én, hogy az elme pallérozása sokkal nemesb feladat, de amikor elémáll egy vékonykarú, pici pókhasú pacák, akkor önkéntelenül is mosolyognom kell… Nem kéne magából testépítőt faragni, de azért valami csak ráférne, basszus. Pálcika, pálcika, sárgadinnye, pálcika, pálcika, zseléslufi). Harmadik blikk: némá, szimpi. Az összes további: hm… ezt az érzést ismerem (mármint amiről beszélt). Hm… A főnixmadár-effektust NAGYON közelről ismerem, csak én nem mindig annak hívom. Hanem néha puzzle-nek. Bár igaz, annak is elég fura, mert amikor valami miatt darabjaimra hullok szét (először már megint „ember”-rel kezdtem általánosítva leírni, aztán – ebben „is” igaza van – miért ne írnám-mondanám egyes szám első személyben?!) és jó nagy melóval csak sikerül összeraknom a 3582 darabos puzzle-t, akkor soha nem ugyanazt a képet mutatja a kész mű, hanem kicsit mindig mást. Most k**va bölcs voltam. 🙂 Szóval szimpi. Nem is agresszív és nem pesszimista. Tök laza, folyton vihog (tisztára, mint aki beszívott), beszélget, magyaráz. Egy-két emberrel elbeszélgetett és olyan dolgokat hámozott ki két mondatból, hogy fennakadt a szemem (gondolom, másoké is). Egy szó, mint száz: iszonyúan érti a dolgát. Csak egy példa, nyilván nem szóról-szóra fogom visszaadni:
Megtalált egy fiatal srácot (20-30 között, az nekem már fiatal…) és kiderült, hogy az anyukája meghalt és neki kell vigyáznia a nővérére, mert erre kérte az anyja. Megkérdezte a srácot, hogy elengedte-e már az anyját. Tekintve, hogy az nem adott egyenes választ, töredékmásodperc alatt rájött, hogy NEM. Ebben meg is egyeztek. Majd megkérdezte tőle, hogy az anyukája, mikor haldoklott, elbúcszúzott-e tőle. Válasz: Hát… Nem… Vagyis… Kérdés: Nem ölelte át, nem mondta, hogy szeretlek, meg ilyesmik? Válasz: Hát… Egyszer… Régen… Még jóval a halála előtt… Kérdés: De közvetlenül a halála előtt? Válasz: Nem. Kérdés: És azt elmondta Önnek, hogy meg fog halni? Válasz: Hát… Így kifejezetten nem… Csakhát mindenki tudta, mert beteg volt… Kérdés: Nem mondta el? Válasz: Nem. De azért én tudtam. – És mindeközben a srác rájött, hogy azért nem tudja még mindig elengedni az anyját, mert nem sikerült tőle úgy igazán elbúcsúzni, nem sikerült úgy igazán lezárni a kapcsolatot, megnyugtatóan, elengedőn. Sötöbö.
Én ezt nem tartom sem agresszív viselkedésnek, sem bunkóságnak, sem a másik lelkébe taposásnak, sem pesszimizmusnak – és úgy láttam, a srác sem tartotta annak, viszont komolyan a gondolataiba merült. Közben volt pár másodperc, ami különösen érdekes volt. Ahogy mászkált, megállt tőlem egy méterre és miközben magyarázott, belenézett a szemembe. Én meg visszanéztem, mert kíváncsi voltam, mit látok ennek az embernek a szemében. Vajon igaz-e az, hogy a szem a lélek tükre? Ha igen és tényleg nem vizet prédikál és bort iszik, akkor mit fogok látni? Milyen egy olyan ember szeme, aki saját állítása szerint békében él önmagával, akinek a gusztustalan stílusától hangos az írott és egyéb média? Mit lát az én két szép kancsal szemem, ha belenéz egy ilyen szempárba? Basszus, a szem tényleg a lélek tükre. MINDENT lehetett benne látni. Röviden: két mélysötét, feneketlen tó jutott róla eszembe, valami olyan hihetetlen nyugalommal, amit soha sehol nem láttam még. Hogy őszinte legyek, ilyen mélységű tekintetet még életemben nem láttam. Én nem tudom, hogy milyen színű a szeme igazából, nem érdekelt (és most sem). De én egy fekete szempárt láttam, olyan sötétet és olyan mélyet, hogy a régi, kávás, ásott kutak jutottak eszembe: belehajolsz, lenézel, látod lent a fekete vizet és az az érzésed támad, hogy nincs is alja. És persze jól beledobsz egy kavicsot, ami gyűrűket vet a víz felszínén.
Rájöttem, miért tűnik pesszimistának a könyveiben. Rengeteg olyan ember éldegél ebben az országban, akik nem is mernek élni, csak úgy vannak. Rengeteg. Hihetetlen volt hallgatni, hogy teljesen egyszerű kérdésekre micsoda cirkalmas mondatokban próbálnak meg válaszolni vagy hallgatnak – mert nem tudják a választ. Mert ha tudnák, akkor rávágnák. Mert nem volt agresszív, nem ordibált, nem szedte le a szenteltvizet senkiről. Csak egy kis emberke, aki nagyon érti a szakmáját és mer élni. Így aztán pillanatok alatt valódi tükröt tart az elé, akivel beszélgetni kezd. Úgy látszik, ez a félelmetes benne.
Volt benne kellemes és kellemetlen csalódás is: kellemes volt, hogy szerintem nem igazak a híresztelések. Kellemetlen meg az volt, ahogy kinézett és ahogy időnként viselkedett (pálcika-effekt; meg lehet, hogy neki az előadás végén, mikrofonnal a kézben történő felöltözés marha laza, de szerintem meg némileg tiszteletlen dolog azokkal szemben, akik megvették az előadására a jegyet és dermedt csendben ültek a nézőtéren. Szerintem nem az a laza, hogy felbűvészkedem a nyakamba a sálat, miközben még beszélek, hanem az, hogy a végén megkérdezem, hogy érzik magukat és angolosan távozom… A belső béke szerintem nem azt jelenti, hogy bármit megengedhetek magamnak, csak azért, mert ismerem a saját árnyoldalaimat is. Na mindegy).
Végeredmény: eddig is kedveltem és ez nem változott.
Nnah, akkor most néhány szó arról, mennyire fáradtam ki tavaly év végére. Egy-két hete kerestem valami hivatalaos iratot. Van egy aranyos kis fenyő fiókos szekrénykém, ami tele van hányva ezekkel. Ha már túrtam, úgy voltam vele, rendet rakok benne. Meglepetésemre október-november hónapról olyan iratok, levelek meg mindenfélék kerültek elő, amikre egyszerűen nem emlékszem. Bontatlan borítékban egy bankkártya. APEH (pardon, NAV)-számlakivonat. 30ezres gyorshajtási bírság… Hú, nagyon megijedtem. Minél jobban belegondoltam, annál inkább. Mert azokat a borítékokat csak én tehettem azokba a fiókokba. De nem emlékszem rá… Egyáltalán. Először azért kaptam majdnem szívgörcsöt, hogy vajon mi van a NAV-borítékban (szívgörcs elhárult, csak egy számlakivonat volt, valami miatt tartozom kőkemény 4400 forinttal az adóhatóságnak. Kérek egy csekket és befizetem). Aztán meg azért, mert… Hát azt hiszem, soha nem voltam még ennyire kimerült életemben, hogy ne emlékezzek ilyesmikre. Kicsit se emlékezzek rájuk. Na ezen már érdemes volt elgondolkodni. Tavaly augusztus óta egy kollégám kapott szívinfarktust, három pedig kisebb-nagyobb idegkimerültséggel küzdött. Mindannyian csak pár évvel idősebbek nálam (kivéve az egyiket, aki az apám lehetne – és épp ő úszta meg egy könnyebb problémával). Én nem akarok ilyet. Viszont most, egy-két hete szembesültem azzal, hogy nyilván hajszálnyira lehettem egy hasonlótól. Nem csak a munkahely. A második-negyedik műszakom otthon kezdődik, mert anyu nemhogy nem könnyíti meg a dolgomat, hanem még meg is nehezíti… Nahát ezen is változtatunk idén. Terv már van. Meglátjuk, hogyan fog alakulni a helyzet.
Z-betűseim: jahajjj, „Zeuszkát” imádom! Utoljára októberben mérték, akkor 28 kiló volt. Most szerény saccra úgy 40 kiló lehet. Iszonyatosan drabális állat lett, és még csak 8 hónapos. Szó szerint egy óriáscsecsemő. Akkora mellkasa van, hogy ha a két tenyeremet ráteszem, akkor azok hangyaméretűnek tűnnek, a negyedét sem takarják be, max. a lábait felül… A sok futkározástól olyan vállizmai vannak, hogy evés közben, ahogy kicsit lehajol, vastag sálként veszik körbe a nyakát. Ma kimentünk egy kicsit sétálni a szomszédaink elé, pórázt sem vittem (itt mindenki ismeri őket, nem félnek sem Zizitől, sem Zeusztól, akik pedig még a cicákat is szeretik, mert ők mindent és mindenkit szeretnek és szót is fogadnak). Jött egy nagy fehér autó, ablak lehúz, egy hűdejónagydarab cigányember kérdezte tőlem, hogy valaki ideköltözött mostanság és nem tudom-e, hogy hová. Zeusz irtó kíváncsi természet (amolyan bullmasztiffosan: mindig mindent alaposan meg kell nézni és milliméterre végigszaglászni), odadöngetett (szó szerint) a kocsihoz és emelte a fejét, hogy hát ő most akkor benézne… Már láttam, hogy a következő lépés az lesz, hogy felugrik a kocsi ajtajára… Ezt megelőzendő keményen rászóltam, mire ő természetesen letett ezen szándékáról. Csakhogy a pasinak nem tűnt fel, hogy mekkora a kutya és hogy ott van (mert ők sem biciklist, sem autóst, sem senkit nem támadnak meg, hanem illedelmesen és csendben nézelődnek). Mikor rászóltam a kutyára, a pasas kilesett az ablakon, meglátta Zeuszt és az ablak már tekeredett is fel (elég ijedt volt a tekintete), a kocsi után porzott az út. Én meg jót röhögtem. Még csak 8 hónapos, nem tudom, mit kell ezen így betojni. Csak be akart kíváncsiskodni… 🙂 Oké, persze, értem. Kívülállónak nem tűnik fel, hogy még kölyök, az viszont igen, hogy akkora vödör feje van, hogy a két kezemben csak a két füle fér el. Meg persze mi, akik ismerjük, egészen máshogyan látjuk, mint egy idegen. Mi már megszoktuk a grimaszait meg a testbeszédét, pontosan tisztában vagyunk vele, hogy kíváncsi, szeretetgombóc, barátságos, kölök, türelmes, nyugodt és mindenhez és mindenkihez óvatosan közelít. Kivéve persze Zizit, akiből rendre origamit hajtogat. Az meg erre hisztériás rohamot kap. Ennek mostani folyománya egy darab begyulladt Zeusz-szem, mert Zizike szemenharapta. Ez a hülye mafla meg ahelyett, hogy helyretenné a 6 kilós kis méregzsákot, tűri. Na persze, a maga módján. Zizi azzal bizonyítja a falkavezérségét például, hogy nem engedi be a kutyaházba. Áll az ajtóban és mikor Zeusz be akar menni, hörög, vicsorog és kapkod. Mondjuk szerintem elég röhejes. Zeusz erre ahelyett, hogy bemenne és ráfeküdne, áll kint és könyörögve ugat Zizinek… Múltkor elfogyott a türelme. Lenyúlt, megfogta azt a takarót, amin Zizi vicsorogva ácsorgott, és Zizistől kiba**ta a kutyaházból a kertbe. Majd bevonult. Zizi meg nem mert utána bemenni a kutyaházba, hanem órákig előtte, a kirántott takarón reszketett picire összegömbölyödve. Mikor legközelebb újfent ez a helyzet állt fent (Zizi vicsorogva áll a házajtóban, Zeusz könyörögve ugat) és Zizz meglátta, hogy Zeusz lenyúl a takaróért, hogy kirántsa megint, fogta magát és lepattant a takaróról, amit Zeusz kirántott a házból – üresen. Ezt három takaróval játszották el. Annyi volt a kutyaházban. Zeusz mindet kirángatta, Zizi mindről leugrott, mielőtt még kint landolt volna az udvaron. Szóval a kis szörnyeteg igen éleseszű… Így persze Zeusz kint maradt… Pedig még mihamar le kell játsszák egymás között a falkavezérségi meccset, mert ha Zeusz nagyobb lesz és bedurvul, annak Zizi fogja kárát látni. Eleinte megpróbáltam közbeavatkozni. Na az nem jó taktika. Engem ugyanis mindenféle fenntartás nélkül elfogadnak falkavezérnek, ha balhéznak, elég csak rájukmorogni, már abba is hagyják. Egymással van bajuk, nem velem. És én nem leszek mindig itthon, hogy folyton közbeszóljak… Nem szeretnék arra hazajönni, hogy Zizinek hiányzik a fél füle (ugye ilyet már hallottam… kedves Bizonytalan :-)), vagy eltört a lába, vagy Zeusz megvakul, vagy a fél orra lóg… Mondjuk nem lesz egyszerű dolgom. A szembeharapásos-takarókiráncigálós dolgok közepette iszonyúan összekaptak valamin. Őrületes visítás (Zizi), hörgés, morgás (Zeusz), csatazajok kintről. Esküszöm, azt hittem, bejött valami harmadik kutya és öli Zizit. Kiléptem és ezek ketten szétrebbentek… Kár volt, komolyan. Lehet, most Zeusz nem lenne félvak. Legközelebb az ablakból fogom lesni a történéseket és kizárólag akkor lépek közbe, ha tényleg nagy a baj. Addig nem. Ha Zizi bereked a visítástól, akkor sem…
Ezek pont két hete készültek, gereblyézési szünetben…
“Zizi, utálom, ha puszit adsz!!!!”
“Na mi van, nagyfejű?!”
Itt azért fogtam be Zizi csőrét, mert féltékenységében vicsorgott az ölemből Zeuszra:
Csak úgy összehasonlításképpen, itt egy kép szeptember-októberről:
🙂
Imádom ezt a nőt. Ezt a számát meg különösen…
Sade – Smooth operator
Mi lesz még a kertben? :-)
2012 január 12. | Szerző: hapcivirag
Szóval, tekintve, hogy a ZZTop nem piszkálja a növényeket (nem is férnek hozzájuk, mert vadhálóval mindet körbekerítettem), felbátorodtam a dolgon és tavasszal veszek 5 tő nyári orgonát, 1 selyemakácot, 4 valami oszloposra növő bigyót (tuja kizárva, utálom) valamint 2 tő kúszótuját (ezt az egyet nem. mármint nem utálom). Van 24 tő rózsám isiben. Az úgy volt, hogy nem messze tőlünk, az egyik elhagyott kertben nőtt, mint a dudva. És futott. De úgy szaladt, hogy még a kerítés sem bírta megállítani. 🙂 Én meg – mint rendes rózsaimádó – beleszerettem. Ki is szedtem. Láttam én, hogy öreg tő, de hogy ennyire?! Beletellett egy napomba, mire sikerült kivenni és volt 23 fia… MINDET kiszedtem és meg is maradtak, most is hajtanak. 🙂 Lesz belőlük rózsalugas a bejárathoz, meg egy rózsakertecske nyári orgonával és kikeleti bangitával (jahh, azt is veszek) meg húsos sommal (és azt is veszek, igen), meg még két oszlop befuttatva. Meg még vennem kell trombitafolyondárt is. Kettőt. Kecskeméten. Azért ott, mert itt Debiben őrült drága minden növény, 2-3000 forint alatt nem úszom meg darabját. Otthon (wazz, mit otthon?!) meg töredékébe kerül. Szóval a másik otthon otthon, na. 🙂
És van műkörmöm is, bibííí! 1500 pízért csinálta egy nagyon ügyi kis tanoncleány. De olyan érzéke van hozzá, hogy csak na. Utoljára 2007-ben volt még másik otthon és imádtam, mert nem kell kétnaponta mosni-lakkozni két órán keresztül. Persze rövid, akinek eddig mutattam, senkinek nem tűnt fel, hogy nem az enyém. Végülis nem karmokat akarok, csak lakkozható, szépséges körmöket. Hát itt van, rajtam. 🙂 És két ünnep között voltam fodrásznál meg kozmetikusnál is – tiszta wellness voltam. És tök olcsón: előbbi 2300, utóbbi 5300 pénzembe fájt. Utóbbi… Hátööö… 10 éve voltam utoljára kozmetikusnál, a kecskeméti barátnőmnél. Azóta nem. Ennek megfelelően olyan szinten mocsodékos volt az arcom, hogy 3 órába került egy kezelés és ebben a hónapban újra mennem kell, mert nem tudta rendesen kitisztítani. És Ilcsi-cuccokkal dolgozik, és pakolt, gőzölt, tisztított, megint pakolt (mandulás puhító, paprikás vérpezsdítő), közben szemöldököt szedett (és megkérdezte, nem akarok-e bajuszgyantát, mire majd’ elsüllyedtem szégyenemben, hogy basszameg, ilyen vén lettem, hogy egy 20 év körüli kozmetikus csaj bajuszt akar gyantáztatni és zavaromban rávágtam, hogy nem. Azóta megbarátkoztam a gondolattal, hogy pedig de…), aztán masszírozott (még a hátamat is), aztán megint pakolt… Komolyan, jobban esett, mint egy wellness-hétvége valami flancos hotelben, aromaterápiának is beillett.
Na megyek, mert szegény ZZTop még nem ettek. 🙁
ZZTop novemberben
Camelia Japonica (ilyen is kell nekem) – japán kamélia
Juniperus Stricta (ilyenből lesz 3) – oszlopos kínai boróka
Buddleia Davidii ‘Royal Red’ (ebből kell kettő) – Royal Red nyáriorgona
Buddleia Davidii ‘Strauch’ (ebből 3 kell) – “Strauch” nyári orgona
Cornus Mas (2 tő lesz) – húsos som (Kecskeméten is két tő volt, de a sívóhomokot nagyon nehezen bírta, ki is pusztult, mikor elköltöztünk. Ugyanez igaz a most következőre, a kikeleti bangitára – abból egy tő volt, de nem sokra ment és az is kihalt. Meg a japán birsek is.)
Viburnum Bodnantense ‘Dawn’ (1 tő lesz) – kikeleti bangita
(Amit még imádnék, az a tiszafa. Ennyire szépséges, gyors növekedésű, gyönyörteli örökzöldet még soha nem láttam… Egyszerűen imádom. DE… Mindene iszonyúan mérgező. Tehát nem lesz. 🙁 Sem az nem hiányzik, hogy Zeusz megkóstolja, sem az nem, hogy a lányom…)
BÚÉK! Váááá :-)
2012 január 7. | Szerző: hapcivirag
Hatszáz éve nem írtam egy sort sem, viszont annnyira jó volt a szabim, hogy hű! 🙂 Az első héten idegrohamot kaptam csak úgy pihenéskezdetnek, aztán meg nem voltam hajlandó szinte semmit sem csinálni. Ez azt jelenti, hogy egész nap csináltam valamit. 30-án például elültettem: 1 törpefenyőt, 1 gránátvirágbokrot, 11 liliomot, 2 orvosi zsályát és 1 trombitafolyondárt. Aztán az összeset elcsúfítottam azzal, hogy vadhálóval körbevettem – de inkább randa legyen, mint Zizi által kiásott… 🙂
Ez a Steven Seagal tudhat valamit, mert a Mojo Priest albumát már több, mint egy hónapja nem tudom megunni.
Néztem egy rakás filmet is. Persze ezek 90%-a Jason Statham volt (a Mestergyilkos csak négyszer kábé), de azért volt közte más is. Pl. Jack Nicholson – Michelle Pfeiffer: Farkas.
Mindkettőt érdemes megnézni, a Mestergyilkos egy akciófilm tulajdonképpen; Jason Statham bérgyilkost játszik benne – nekem nagyon tetszett. A Wolf pedig már-már klasszikus, 1994-es film, mindkét színészóriás NAGYON komoly alakítást nyújt benne (a történet a szokásos: a Jack Nicholson által alakított figurát megharapja egy farkas és ő szép lassan átalakul…).
Meg volt olyan nap is, amikor együtt ültünk Pannával. Én olvastam, ő meg divattervezett (divattervező akar lenni a szentem már hónapok óta :-)), egymás mellett, néha szóltunk egymáshoz 2 mondatot, aztán ismét belemerültünk a dolgunkba. És annyira jó volt, komolyan, eszembe nem jutott volna, hogy így is lehet jólérezni magunkat. És az hagyján, hogy nekem jó volt, de neki is, mondta is, hogy kéne még ilyen napot csinálni. 🙂 Jahh, persze, olvastam is. Anyám elkövette az egyik halálos bűnt: könyveket vett nekem karácsonyra. Miért halálos? Mert ha könyvet kapok a kezeim közé, onnantól megszűnik a világ körülöttem, amíg ki nem olvastam. Két kriminovella-kötet volt, egyik jobb, mint a másik… Ruth Rendell novelláskötete és egy novella-válogatás (amiben volt általam már ismert is – Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle) – ebben volt legalább két kísértetes is, hát komolyan, le sem tudtam tenni.
(Ruth Rendell: Lehull a lepel és A fagyöngyös gyilkosság)
Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön egy rakás kutyásat is, hát az egyik valami bűbájos. Az a címe, hogy Dackelblick (német). Egy tacsi-keverék keres a gazdasszonyának új párt, persze mindezt a tacsimix szemszögéből. Hát nagyon jókat lehet rajta vidulni (a tacsimix egy kiváló tacskótenyészetből származik, az anyja félrelépett egy snájdig terrierrel, ebből született Carl-Leopold vom Eschersbach, a könyv főszereplője, akit a gazdasszonya – mivel nem tudja az eb nevét – egyszerűen elnevez Herkulesnek. Carl-Leopold ezen természetesen vérig sértődig, meg azon is, hogy folyton hangoztatják keverék mivoltát, de azért a gazdáját mégiscsak imádja és nagyvonalúan megbocsátja neki ezeket a bűnöket…).
És mindez hagyján, nem híztam egy dekát sem, sőt, fogytam…
Most persze megint jön a dolgozás ezerrel, de mivel a lányom az orrom előtt eszi a Kecskemétről hozott malasztorost, most képtelen vagyok tovább fűzni ezt a bejegyzésemet… 🙂
Azért egy zenére még futja… 🙂
Ki más is lehetne… Steven Seagal: Shake
Csak egy zene…
2011 december 13. | Szerző: hapcivirag
És ezt hallgatom közben (az egész albumot és nagyon tetszik):
Ámbátor meg merem jegyezni (a saját blogomban :-)), hogy nem a “Songs from the Crystal Cave” albumról van, hanem a “Mojo Priest”-ről.
Jövő héttől szabin leszek, szóval remélhetőleg lesz már végre időm blogolni is (azért tartok tőle, hogy a telefonom folyton csörögni fog…).
Kisvirágnak :-)
2011 november 23. | Szerző: hapcivirag
Szia Kisvirág,
Aha, asszem, kicsit túlliheged. 🙂
Olvastad a hozzászólásomat, amit Bizonytalannak válaszoltam?
Arra használom ezt a blogot, hogy a saját, szubjektív véleményemet leírjam azokról a dolgokról, amik körülöttem történnek. Eszemben sincs megmondani a tutit! Sehol nem írtam, hogy igénytelen, azt sem, hogy a fellegekben jár, egyszerűen leírom, hogy bizonyos szituációkról (még csak nem is emberekről!) mit gondolok – az én kis szomszédasszonyom spec amúgy se nem igénytelen, se nem jár a fellegekben. Szerintem. Sőt! Igényes és két lábbal a földön áll. Ismét: Szerintem. A véleményemet persze szubjektív köntösben írom le, rakás kérdést feltéve, saját magamról is (láttad, mennyi kérdőjel volt az előző bejegyzésben? Ez hagyján, mindet komolyan is gondoltam! :-)). Ugyan mitől lenne az a tuti, amit én gondolok?! Miért ne élnének mások máshogyan, mint ahogyan én gondolom? Nem tudom, ki mondja meg, mi a helyes, azt hiszem, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie az életére nézve. Áhhh, tutira túlliheged. :-))) Figy, én ezt a csajt nagyon bírom. Nem kérdezte a véleményemet, ezért nem is mondtam el neki – kérés nélkül sosem szoktam beledumálni mások életébe és nem szeretem mások életéért sem vállalni a felelősséget, bőven elég a magamé. Ettől még állhatok bambán csodálkozva a történtek előtt és leírhatom, hogy én biztosan nem így csinálnám. Ez nem jelent semmi többet. Tehát azt sem, hogy lenézném (gondolom, erre gondoltál). Tudod, nem vagyok erőszakos megmondó-ember.
Persze, hogy hivatkozom Csernusra – mert egyszerűen jónak tartom a meglátásait. Nem mindet, ezt hozzátenném. Miért ne tehetném? Hivatkozhatnék Somára is, ha tetszene a gondolkodásmódja. De nem tetszik. Ettől még nem gondolnám, hogy Csernus lenne az atyaúristen.
Én nem fogok semmit sem feltalálni, azt hiszem. 🙂 Tök mezei csaj vagyok, csak talán keményebb, mint más. Meg bizonyosan puhább is, mint más. Ez van, ezt dobta a gép. 🙂
Tök jó, hogy olvasol. Meg hogy válaszolsz.
Érdekes dolgok vannak…
2011 november 21. | Szerző: hapcivirag
Én tudom, hogy a férfiakhoz való viszonyom enyhén problémás. Na jó. Nem enyhén. Problémás? Nos, azt tudom, hogy nagyon kemény emberke lettem és nagyon magasan van a mérce. Nem egyszerű közel kerülni hozzám, a várfalak állnak. Végülis, saját magammal szúrok ki így, dehát ez az én dolgom. Ha az ember eljutott egy szintre, onnan már nem tud visszalépni, maximum próbál partnert találni hozzá. Ha nem megy, akkor ez lehet a saját hibája is és a férifaké is, de valószínűbb, hogy mindkettő egyszerre.
Azért írom ezt, mert szombat-vasárnap történt valami – nem velem, de véleményem azért csak van róla. Van nekem egy nagyon aranyos szomszédasszonyom, egy évvel idősebb nálam. Recepciósként dolgozik, tanári diplomája van, most csinál mellé még egyet, meg természetvédelmi témakörből PhD-zik. Általában éjjel dolgozik, nappal meg egyetemre jár meg futkos a PhD-hez szükséges cikkek, anyagok,előadások, miegymás után. Együtt élt egy nála egy évvel fiatalabb, egészen jóképű pasassal (több, mint két évig). Egészen tegnapig. Már hetek óta szenvednek, de vasárnap végülis elköltözött a pasi. A következőképpen éltek – itt most egy viszonylag egyoldalú leírás következik, annak alapján, amit magam láttam és amit hallottam tőle: a pasi egész nap dolgozott, a szomszédasszonyom délutánonként felhívta, hogy mikorra készítse a vacsorát. Meleg vacsival várta minden este, takarított, mosott, főzött, néha hisztizett. A pali hétközben dolgozott, időnként elment bulizni, salakmotor, focimeccs, hétvégén meg anyucinak segített egy egész nap a kettőből. Anyucija időnként felhívta a szomszédasszonyomat, hogy mekkora egy rakás kaka, hogy nem csinál semmit, hogy mit akar az ő kicsi fiától és különben is, kopjon le róla, mert a fiának jobb való. A pasi hazaért és valami sosem volt jó. A szomszédasszonyom lusta, nem csinál semmit, csak csavarog egész nap, amúgy kigúnyoljuk, hogy hogy nevet, mit mond (előttem… nagyon rossz érzés volt, annyira szar mást megszégyeníteni viszonylag vadidegen ember előtt, nem?), a macskákat ne engedje be, kutyát ne fogadjon be ideiglenesen sem (a csaj is elég érzékeny állatvédő, bár ő a macskákat jobban kedveli, időnként hoznak hozzá felnevelnivaló csöppségeket, olyankor éjjel kétóránként eteti őket, ha épp nem dolgozik; ha meg igen, akkor más vigyáz rájuk). Egy idő után a csajnak kicsit elege lett. Ha mindaz igaz, amit hallottam tőle, akkor nem csodálom. Bár ő mindig hozzáteszi, hogy dehát ő is hibás, mert elég hisztis tud lenni és akkor kiabál (én nem szoktam kiabálni. Az első adandó alkalommal kib****m az ajtó elé a cuccát. Csöndben. No ordibálás. No comment). Ő ne menjen sehová, üljön otthon, de ha az egyetem van, akkor mikor jön haza és miért olyan későn. Bulizni még álmában sem, menni bárhová luxus (múltkor anyám kiröhögte őket. Elmentek sétálni, itt, a környéken. Anyu azon röhögött, hogy a pasi megsétáltatja már a nőt, hogy az ne nyávogjon, hogy soha sehová nem mennek…). Már múlt hét előtt is arról volt szó, hogy emberünk elköltözik, de csak két hétre, amúgy próbaképpen (számomra már ez elképzelhetetlen… na mindegy. Egyszer, réges-régen csináltam én is hasonlót. Hamar leszoktam róla…). Aztán persze maradt. Szombaton kora este kaptam a szomszédasszonyomtól egy sms-t, hogy üljünk már be valahová, mert mehetnékje van. Na jó. Én pont ráérek. A pasi persze csak azt tudta, hogy a nőért jön valaki (szerintem hamar kiderült a számára, hogy az a valaki én vagyok, mert ismeri az autót) és az elmegy bulizni. Éjjel kettőkor értünk haza (nna, ez a történet is megér egy misét) – beültünk az egyik kedvenc kávézómba a belvárosban (milyen röhej: a csaj még a büdös életben nem járt ott, pedig kábé 30 évvel régebb óta lakik Debrecenben, mint én…), aztán meglátogattunk egy diszkót (nahát, ez volt a meglepi: eszembe nem jutott, hogy ott kötünk ki, dehát ha már… Egye fene. Na ez ér meg még egy misét). Másnap reggel mentem vízért (a kútvizünk ihatatlan, én szoktam hordani), visszafelé jövet kiszól a szomszédasszonyom, hogy ugorjak már be egy kávéra. Hát a pasi elment. Hajnali fél négyig veszekedtek, merthogy a csajszi elment bulizni, meg hogy biztos pasizott, meg neccharisnyát vett (a nadrág alá – nem találok benne kivetnivalót, max. rohadt kényelmetlen, dehát ő tudja) – és innen kiindulva jött az összes többi, majd emberünk reggel el.
A bevezetés elég hosszúra sikeredett, pedig most jön a lényeg. A reakció. Én is, és akiket még ismerek (és nem is mind szingli), a következőképpen reagált vagy reagálna a dologra: NnnahálaIstennek, megszabadult egy marhától. Hát… Nem egészen ez volt a nőci reakciója és én tök értetlenül állok a dolog előtt, mert… Csak. Fényévekre távol áll tőlem. És szerintem tök hiába van. A csaj, mikor a pasi elment, azt mondta neki, hogy vigye csak nyugodtan el a kulcsot, az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte és ha vissza akar jönni, hát tegye. Erre a pasi: nem hiszem… De lehet… A csaj meg visszavárja ezerrel, hol bőg, hol nem, délután már rátelefonált, amit a pasi 2 perc alatt elintézett. És a nő mentegeti: hogy vele is biztos nehéz élni, mert hisztis… De ő mindig meleg vacsorával várta és soha nem azért hívta fel, hogy elszámoltassa, hanem hogy ne menjen tönkre a köret… Továbbá a nő egyszerűen képtelen egyedül lenni és magában rendezni a dolgot. A pali reggel elment, rá fél órára odaszervezte pár napra a barátnőjét és annak a pasiját, hogy lakjanak nála. Délután átszaladt és mondta, hogy ő egyszerűen nem tud egyedül lenni, már most szervezi az összes programot, hogy elterelje a figyelmét a szarról. Hű de klassz!
Én csak hallgattam döbbenten, amit mesélt. Nyilván összefutottam egy – Csernus doki szavaival élve – kapcaronggyal. Akkor akasztják le, amikor jól esik. Basszus. Mindez jól megsózva olyan fokú társfüggéssel és egyedüllét-fóbiával, hogy csak úgy csörög.
Erre írtam az elején, hogy biztosan velem van a baj. Illetve tulajdonképpen hasonló utat végigjártam én is, csak hamar megtanultam a leckét. Azt gondolom, hogy huszonévesen az embernek még van ideje arra, hogy négy hónapig szenvedjen, aztán csak visszaengedje a másikat. Meg arra is, hogy utána még 2 évet rászánjon. De 36?! Tényleg mindenki kizárólag a saját hibájából tanul? Tényleg én vagyok ennyire kemény? Velem van a baj, vagy a világgal? Mindenki szembejön az egyirányú utcában??? Egyszerűen nem értem. Okés, nem agyalok rajta hatszáz órát, mert nem barátom, nem rokonom, csupán a szomszédasszonyom, egy kedves kis teremtés, jó vele időnként meginni egy kávét. Se több, se kevesebb. Nem is akarok belepofázni az életébe. Csak állok a dolog előtt és bambán bámulok magam elé. Én TUDOM, mi lesz a vége és nem értem, hogy ő ezt miért nem látja. A pasi vissza fog jönni. Tekintve, hogy a csaj laposkúszásban már most befeküdt neki, lehet, az egyébként szokásos 3-4 havi jópofizás el is fog maradni, minden marad a régiben. De ha nem is, az első pár hónap maga lesz a mennyország. Aztán szépen visszarendeződik minden. A pasi előbb-utóbb megunja a kapcarongyát, visszaakasztja a szögre, majd mikor gúnyolódni kell vagy szidhatnékja van, lekapja és beletörli a lábát. Kapcarongyunk meg ehhez lelkesen asszisztálni fog. Esküszöm, azt hittem, amikor Csernus könyvét olvastam, hogy amiről ír, az nem létezhet annyira durván, ahogyan leírja. Hát de. A fő baj ezzel az, hogy mire rájön, ha rájön egyáltalán, elfut mellette az élet. Még 5-8 évig el lehet ezt húzni simán. Vagy akár halálig is. Atomszar élete lesz.
Az a baj, hogy én ugyanezt nem tudom magamról elképzelni. Én nem éltem volna ezzel a pasassal 1 évet sem, nemhogy többet. Tudom, próbáltam. Egyszer fáztam rá, soha többet nem fogok. Marha nagy türelmem van, képes vagyok hónapokig gyógypedagógust játszani, nyolcvankilencszer megbeszélni dolgokat, de egy idő után betelik a pohár. Úgy, hogy soha többé egy csepp sem fér bele. Na olyankor köt ki a pali cucca az utcán, vagy közlöm vele, hogy itt az idő elhúzni, amolyan vadlibásan. Azon gondolkodtam, hogy akkor én most vajon csak határozott vagyok, vagy kompromisszumképtelen. A kettő között jó nagy különbség van! Kompromisszumképtelen… Végignézem a listát, s kiderül, hogy az utóbbi időben a kapcsolataim régenhez képest rövidebbek (már amikor vannak ugyebár). 4 hónaptól másfél évig terjednek. A legutolsó 10 hónapig tartott, ment a mosógép és az összes egyéb ajándékba kapott cucc (utóbbiak a kukába). Jó sokat koptattam a számat, egy-két kínosabb kérdésemre (hogy például vajon az illető nem zugalkoholista-e – elég gyanús volt a dolog!) a válasz sértettség és óriási nagy vita volt (2-3x). Aztán… Előtte meg… Ott is volt lélekmasszírozás rendesen, akárhová nézek is – valami mégsem volt elég jó, vagy nem volt elég. Mégsem gondolom, hogy kompromisszumképtelen lennék, mert akkor eddig sem tartottak volna a kapcsolataim. Keménynek kemény vagyok. És a mérce is magasan van. Sőt, határozott is. A szomszédasszonyom helyében már vagy egy hónapja kihajítottam volna a pali cuccát az udvarra, hogy onnan szedje össze, mindet. Kulcsot vissza, minden szöszét vigye magával, telefon a kukába, csőváz édes öregem, vissza se nézz. Más kérdés, hogy ha szerelmes lennék, ezt követően kábé X ideig (szerelmességtől függően) rakosgatnám a mozaikdarabkáimat, bőgéshegyek, szenvedéshalmok, fájdalomvölgyek, miegymás. Hadd jöjjön, ami a csövön csak kifér! Az idő a világon a legjobb gyógyszer, MINDEN sebet begyógyít s a végén nem marad, csak a nagy SEMMI. Néha kicsit lassú, szóval időnként 1-1,5 év rámegy a dologra, de az csak akkor, ha tényleg nagyon szerelmes voltam (na igen. Életem szerelmétől, a lányom apjától másfél kurvakemény évembe tellett elszakadni. De csak eltelt!).
Hm. Hát erre írtam, hogy érdekes dolgok vannak…
Érdekes, ha fáradt vagyok…
2011 november 19. | Szerző: hapcivirag
Na igen. Most néztem csak, majdnem egy hónapja született az utolsó bejegyzésem – majdnem azt írtam, hogy akkor írtam az utolsót, aztán kissé újrafogalmaztam a dolgot: az uccsó kettő minden volt, csak írás nem sok. 🙂
A sok munka csúcsosodott, aztán a hosszú hétvégén annyira belejöttem a pihenésbe, hogy gyorsan jó beteg is lettem. Úgy tudom, hogy a betegségek mindig a sok meló utáni pihiben szoktak előjönni. Hát bingó. Elkaptam valami emésztőrendszeri vírust, voltam olyan rosszul, hogy őrület. Semmi nem jött ki… Pedig biztosan jobb lett volna, de nem. Így aztán félájultam feküdtem másfél napot, aztán jobban lettem, aztán egy napot megint félájultan, aztán megint jobban lettem. Mindig akkor lettem rosszul, amikor ettem (nahát, micsoda meglepetés…). Olyan vagyok, mint egy okos kutya, hamar rájöttem, hogy nem kéne enni. Az ivással nem volt bajom. Aztán kaptam olyan gyógyszert, amitől a hányingerem ugyan elmúlt, de egész nap aludtam (szó szerint). Jó dolog a rosszban, hogy azok a bizonyos felszedett makacs kilók el is indultak lefelé, nincs megállás. 🙂 Nem kicsit zavart, hogy a cigileszokás alatt 8 kilót felkaptam, totál felborult az anyagcserém, egyszerre voltam éhes és eltömött, szóval borzasztó volt. Nem mintha ez a mocsok bagó jobb lenne. Ki kell találjak valamit, hogy lehet a gyomromat rendben tartani, mert mostanában valami nem stimmel. Bevallom, eszembe jutott már a gyomorfekély is, de nem szokott fájni, csak egyszerűen folyton diszkomfort-érzésem van (tisztára olyan vagyok, mint valami hülye nyugger, aki azzal szórakoztatja az általa kijelölt közönségét, hogy neki milyen bajai vannak). Egyszer már volt ilyen, még 2007-ben. Akkor is épp túl sok dolgom volt. Olyan érzés, hogy… Nem is tudom. Az ember egész nap nem eszik semmit (vagy mondjuk pár marék magot – tökmagot, napraforgót, fenyőmagot), délutánra már hulla éhes, bemegy egy boltba és végigtéblábolja azt, mert bármit is lát, semmit nem kíván, de azt rosszullétig nem. Pizza?
Ááááá…. Csoki (amúgy imádom)?
A hideg ráz. Répa, brokkoli?
Hát talán… (aztán otthon megrohad a hűtőben) Chips (amúgy utálom)?
Libabőrös leszek az utálattól. Péksüti?
Hát nem az az egészséges cucc… (főleg manapság. Nem tudom, figyeltétek-e, tapasztaljátok-e, de a kenyerek és a péksütik minősége durván romlik. Nem tudom, miket raknak bele, de lassan tényleg nem merem megenni. Volt kenyérsütőnk, de a receptek nem jöttek be, a készen kapható liszttel meg ugyanaz a bajom: beleraknak mindenféle E-betűt) Meki? BurgerKing?
Azt a papírízű kaját egye meg, aki kitalálta… S miközben így téblábolok, már lassan kilyukad a gyomrom az éhségtől, de nem tudom, mi a frászt kéne venni, aminek a gondolatától nem leszek rosszul. A vége persze az, hogy nem veszek semmit és azt eszem, amit otthon találok, de nem esik jól (azt is én veszem végülis, csak nem pont magamnak). Még a Brie sajt sem tud felvillanyozni, pedig eredetileg imádom.
Múltkor beugrottam a KFC-be, akkor már délután fél hat volt és akkor is csak egy kis magot rágcsáltam napközben, szóval nagyon éhes voltam. Kértem kétféle salit (az amerikai káposztasalátájuk nagyon ízlik) meg pár csirkeszárnyat.
Az jól esett. Meg ma az a két sült oldalas is, amitől aztán fél óra múlva futhattam… Szóval valami nem stimmel, de még nem tudom, hogy is – mit is. Majd végiggondolom.
Jajj, nem is meséltem! Van még egy mentvényünk! Kész állatkert vagyunk lassan. 🙂 Hajszálnak hívják, beceneve Hajszi. Hajszi egy aranyhöri. Egy ismerősöm mentette, épp este futott (nem csak én vagyok esti futkározós), amikor valamit meglátott, az úttesten, ami pici volt, úgy nézett ki, mint egy összegöngyölt papírzsepi, közben meg mozgott. És egy autó közelített felé. Az utolsó pillanatban kanalazta ki azt a valamit a kocsi kereke alól, ezért lett a neve Hajszál. 🙂 Sose nem volt még aranyhörcsögöm, de úgy voltam vele, végülis marha kicsi helyen is elfér és Pannának nagyon tetszett. Sok meló nincs vele… Hát próbáljuk ki. Hajszi azóta nálunk lakik, van neki ketrece, házikóval (amit nem használ), bújkálós alagútrendszerrel, mókuskerékkel (amit szintén nem használ). Nos, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hülye kis állat ilyen aranyos tud lenni. Hajszi totál szelíd. Panna minden nap megsétáltatja a markában, Hajszi les kifelé és mozgatja a bajuszát. Mászkál Pannuson, meg mindenkin (időnként a laptopon is), mindenkit közelről megtekint és nem tudom, hogy olyankor mit gondol. Amikor kitakarítjuk, totál megsértődik, mert ő nagyon rendes hörcsög, és a forgácsból meg a szénából mindig épít magának csodás palota-fészket és mikor kitakarítom, akkor ezt ugye szétrombolom. Minden takarítás kész gáz neki, mert újra kell építenie a fészket. Olyankor veszettül dolgozik: hozza-viszi a forgácsdarabokat, kapirgálja a szénát és közben felháborodva csipog. Elég vicces hangja van, de ő ezt nem tudja… Minden reggel kitakarítja a fészkét, az oda nem illő dolgokat (hajszikaki, maradékok, rosszul álló szénaszál) kihajigálja belőle. Esténként ketrecharcol, csak mászik és mászik és mászik és beszorul a mókuskerék és a rácsok közé. Ősei között valahol egy pitbull is lehetett, mert amikor az ember felülről odaad neki egy répakarikát, akkor felugrik, rácsimpaszkodik és lóg rajta. Szóval Hajszi nagyon fazon. És az én 8 éves lányom igazán szépen gondoskodik róla (úgy látszik, beleszokott a kutyázásnál, hogy az állatot mindig megetetjük, megitatjuk, foglalkozunk vele…). Nem is vártam mást, hogy őszinte legyek. Valahogy természetes mindannyiunknak, hogy az állatokat szeretjük és gondoskodunk róluk.
Valamelyik nap kitakarítottam a szobámat (na jó, ez nem újdonság) és kicsit át is rendeztem. Hogy a buddhák jobban látszódjanak. 🙂 Majd utánanézek ismét, mit is ír a feng shui. Csak úgy. 🙂
A pénzügyi blogomba is írtam manapság – amúgy annyira szégyellem magam amiatt, hogy időnként elhanyagolom, hogy nagyon. De az igazság az, hogy amikor nem érek rá komolyabban foglalkozni vele, olyankor inkább nem írok. Folyamatosan gyűjtöm az információkat, de addig, amíg nem állt össze egy-egy bejegyzés, inkább kitolásnak érezném a bejegyzést. Biztos, mert maximalista vagyok. Valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább semmit, mint rosszat. A másik meg az, hogy az íráshoz ihlet kell. Ez így lehet, hogy hülyén meg pátoszosan hangzik, főleg egy pénzügyi blog esetén, de tényleg így van. Van az ember fejében egy rakás infó mindenféléről: árfolyamok, lehetőségek, elvárások, jövőkép, ötlet, miegymás. Egy jó nagy halmaz, össze-vissza. Mint egy bazi nagy puzzle: minden darab ott van, csak meg kell találni a helyét. Ráadásul olyan puzzle, amit, ha az ember összerak, több kép is kijöhet belőle. A kirakáshoz idő kell. Rakosgatom, nézem jobbról, nézem balról, megint rakosgatom, aztán egyszercsak összeáll egy kép, ami nem tetszik. Nem elég informatív. Nem elég érdekes. Semmitmondó. Száraz. Akármi. Akkor közibecsapok és kezdem elölről. Bár lehet, egyébként, hogy ez a magánéleti blog írásával is így van, nem tudom. Azon még nem gondolkodtam.
Tényleg… Vajon egy blog írása mennyire felel meg az irodalom kritériumainak? Időnként olvasok igényesebb vagy annak tűnni akaró blogot is, de nem mindegyik fog meg. Szépirodalom? Hű, azért ez érdekes téma. Annak idején vajon a könyvírás is ponyvaként kezdődött? Vajon a ma nagynak, értékesnek kikiáltott írók annak idején minek szánták? Miért csinálták? Mitől szépirodalom? Mert régi? Mert értékeket közvetít? Attól, hogy régi, szerintem még nem automatikusan klasszikus – csak régi. Attól még lehet gagyi. Vajon hány Dumas rejtőzik a mai blogírók között? Mert szerintem van. Agatha Christie? Azért, mert nem papírra vetjük a gondolatainkat…
Erről jut eszembe: múltkor olvastam (és elég nagy port vert fel másutt is), hogy Amerikában nem mindenütt tanítják már a gyerekeket kézzel írni. Szerintem ez nagyon nagy butaság. Persze ez a saját szubjektív véleményem, de én el nem tudom képzelni, hogy én vagy a lányom ne tudnánk megírni egy levelet vagy egy igazi naplóbejegyzést. Levelet… 🙂 A szép kézírásnál nincs szebb, azt gondolom. Van valami kellemes, régi íze, hangulata, szinte illata. Ezért imádom a töltőtollakat. Most épp nincs, sajnos. A töltőtoll igazán az emberhez nő. Tényleg. Mert a hegye hozzákopik az ember kezének írásához. Néztem töltőtollakat – igaz, nem extra boltokban – de nem nagyon találtam nekem tetszőt. Még a csúfak is marha drágák. A drágasága persze relatív, de egy csúfságért nem adok ki ötezret, míg egy szebbért lehet, nyolcszor annyit is kiadnék.
Hát, ez most egy érdekes bejegyzés lett. Kezdek jobban lenni, pihentem is egy kicsit, az agyamon meg is látszik. 🙂 Sokféle gondolat röpdös benne ide-oda. Kezdem magam jól érezni. Szabadnak.
Az a kár, hogy nem tudok esténként futni, pedig már érzem a feszültséget magamban, mennének a lábaim maguktól. Sajnos a környéken mindenütt fával fűtenek. Utoljára a betegségem előtt egy héttel voltam futni és nem tudom, hol vettem a levegőt, de az orromon tuti nem. Az első nagy sóhajnál telefutott a tüdőm füsttel. Fűtenek…Fával… S az este lenyomja a füstöt, büdös – nem csak fával… 🙁 Egyszerűen nem merek kimenni futni, mert megfulladok. Pedig szívem szerint… Olyan jó lenne…
Nahát, mik vannak… :-)
2012 február 28. | Szerző: hapcivirag
Tényleg dühös vagyok… Szóval…
http://amikoreppraerek.blog.hu/
Oldal ajánlása emailben
X